Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 7. szám - Pomogáts Béla: Modernizált konzervativizmus
gyűlési választásokon. A Fidesz-Magyar Polgári Pártra, a Magyar Demokrata Néppártra, a kereszténydemokrácia és a Magyar Demokrata Fórum egy részére és azokra a politikai csoportokra, kisebb közösségekre gondolok, amelyek a kilencvenes évek közepén leszakadtak a jobboldali radikalizmus gyűjtó'táborává váló kisgazdapárttól. Ezek a pártok, párttöredékek és a körülöttük található, a regisztrált párttagságnál jóval nagyobb értelmiségi szimpatizánsok köre hozhatnák létre azt a politikai eró't, amely a középtől kissé jobbra álló választói tábort mozgósíthatná abban a választási kampányban, amely máris megkezdődött, sőt a lehető legnagyobb erővel (és erőszakkal) folyik az ország nyilvánossága előtt. Csakhogy mindehhez talán újra végig kellene gondolni azokat az elveket, amelyek mentén ma a magyar konzervatív-jobbközép pártpolitika kialakult. A klasszikus európai konzervativizmus politikai doktrínáját annak idején (a 18. század végén) Edmund Burke angol politikai gondolkodó dolgozta ki. A „konzervatív” politikát ő a „forradalmi” politikával (a francia forradalomban megtestesült forrradalmi utópizmussal és erőszakkal) állította szembe, és úgy gondolta, hogy minden konzervatív stratégiának a jogállamiság, a független bíráskodás, a képviseleti kormányzati rendszer, a magántulajdon és a külpolitikai egyensúlykeresés elveire kell épülnie. A konzervatív politikai stratégia nem hisz abban, hogy a társadalmi berendezkedés és intézményrendszer radikális átalakítása meg fogja változtatni az emberi természetet, a társadalmak természetét, elejét veszi a bűnnek, az erőszaknak és az önzésnek, ellenkezőleg, úgy véli, hogy a szervetlenül véghezvitt radikális változtatások nyithatják meg igazán az utat az erőszak, az elnyomás és az egyeduralom előtt. Mintha a történelem igazolta volna Burke és társai eme vélekedését! Hiszen a 20. század története valójában nem más, mint a világ- és nemzetmegváltó utópiákból kinőtt véres önkényuralmak riasztó története. A jövőbe merülő nagyszakállú filozófusok mindegyre azon merengtek, hogy miféle elméletekkel tudják a szabadság és az egyenlőség társadalmát megalapozni, aztán a hatalmas ígéretekkel fellépő teóriákból rendre titkosrendőrségek, kényszermunkatáborok, tömeggyilkosságok születtek. A szélsőbaloldali forradalmak éppúgy az emberiség szenvedéseit és nyomorúságát készítették elő, mint a szélsőjobboldaliak, eredetileg az olasz fasizmus és a német nemzetiszocializmus is „forradalomnak” hirdette magát. A klasszikus konzervativizmusnak, amely a forradalmi utópizmus és társadalomátalakító erőszak ellenében jött létre, több, egymástól némileg eltérő változata is kialakult, attól függően, hogy a politikusnak az angol, a francia vagy a német társadalom körülményei között kellett tevékenykednie. Létezett természetesen magyar konzervatív eszmevilág is, részben a 19. századi liberális konzervativizmus, például Deák Ferenc és gróf Andrássy Gyula, illetve általában a kiegyezés utáni magyar politikai elit munkája nyomán, részben a 20. század konzervatív gondolkodóinál és íróinál. Mindenekelőtt olyan politikusokra és politikai gondolkodókra, illetve írókra gondolok, mint gróf Klebelsberg Kúno, Szekfű Gyula és Babits Mihály. Ez utóbbiak igazából valamennyien a „reformkonzervativizmus” hívei voltak, vagyis a konzervatív politikát és politikai kultúrát határozott és következetes reformgondolatokkal kötötték össze. Ahogy maga Edmund Burke is összekötötte a „megőrzés” és a „megváltoztatás” társadalompolitikai követelményeit. Tőle származik a híres mondás is: „Reformokat kell végrehajtanunk, hogy bizonyos dolgokat megőrizhessünk”. Hasonlóképpen gondolkoztak a magyar 48
