Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 7. szám - Pomogáts Béla: Modernizált konzervativizmus

konzervatizivmus jeles képviselő is. így Klebelsberg Kunó, aki az oktatásügy és a magas kultúra fejlesztése által múlta felül azt a restaurációs stratégiát, amelyet a húszas évek hivatalos kormányzati politikája képviselt. A kultúra világában pedig Babits Mihály, Szekfű Gyula, Sík Sándor és Makkai Sándor haladta meg az általuk képviselt reform-konzervatív gondolatokkal a korszak hivatalos konzervativizmusát. Mindannyian meg voltak győződve arról, hogy a konzervativizmusnak határozott szociális, politikai és művelődéspolitikai reformstratégiákkal kell együttjárnia, máskülönben a konzervatív politika egyszerűen ragaszkodás valamihez, ami fölött már eljárt az idő.

Az európai és magyar konzervatív hagyományok ezért egyszersmind mindig reformista hagyományok, máskülönben a konzervativizmus ugyanolyan doktriner és erőszakos stratégiát hoz létre, mint szélsőjobb és szélsőbaloldali ellenségei. Ugyanígy hozzátartozik a modern európai konzervativizmushoz a liberalizmus szellemi öröksége. Messze mögöttünk van az az idő, midőn „toryk” és „whigek”, konzervatívok és liberálisok vívták könyörtelen ideológiai és politikai küzdelmeiket. A szabadelvűség általános normarendszere, vagyis az egyének és közösségek garantált szabadságának és szabad érvényesülésének követelménye beépült a nyugati konzervatív politikai gondolkodók és mozgalmak eszmevilágába és gyakorlatába, és nem lehet meggyőző annak a politikusnak az értékőrző konzervativizmusa, aki szüntelenül a liberalizmus támadásában és szidalmazásában éli ki indulatait.

A mai magyar konzervativizmus mintha még nem tanulta volna meg, hogy a nyugat-európai konzervatív gondolathoz szervesen hozzátartozik a reformizmus és a szabadelvűség. Ennek a mai magyar konzervativizmusnak nagy belső dilemmái vannak, ezek között igen fontos az, hogy vajon milyen tradíciókra támaszkodik. Igen hasznos lenne, ha nem a konzervativizmus jellegzetesen premodern, kelet-európai hagyományaihoz, hanem például a reform- konzervatívok korszerűségre törekvő eszméihez törne utat. Tehát Szekfű Gyula, Babits Mihály, Sík Sándor és Makkai Sándor eszmei ajánlataihoz, illetve azokhoz a törekvésekhez, amelyek a harmincas évek „reformkonzervatív” és „reformkeresztény” mozgalmaiban öltöttek alakot.

A reformizmus és a liberalizmus mellett, mint a klasszikus, egyszersmind modern konzervatív gondolkodás és teória harmadik nagy követelménye még az állam mindentudó és mindenható szerepének valamelyes leépítése és általában a politika háttérbeszorítása és társadalom másik két nagy „alrendszere”: a gazdaság és a civil társadalom mögött. A konzervatív gondolkodók mindig jobban bíztak a jogrend és az alkotmány uralmában, mint az államban és a politikában. Pontosabban, olyan ésszerű törvények és szokások által szabályozott államban bíztak, amely inkább szolgál, mint uralkodik, inkább arra törekszik, hogy pusztán adminisztrálja a közös ügyeket, és ne osztogasson utasításokat, ne kényszerítse a polgárokat arra, hogy „alattvalók” legyenek.

A mindig megújulásra kész politikai stratégia, a minden egyén és közösség természetadta jogait tiszteletben tartó szabadelvűség és a korlátozott politizálás, a szakszolgálatként végzett állami adminisztráció jelentheti azokat az elveket, amelyek képesek lesznek megújítani a hazai konzervatív jobbközép gondolkodását és politikai stratégiáját. A valóban konzervatív szellemű politizálás mindig elutasítja a türelmetlenséget, a fanatizmust, az erőszakos hatalmi törekvéseket. A megújulásra váró magyar konzervativizmusnak is így kell tennie, még akkor is, ha az úgynevezett konzervatív oldalon ma igen sok türelmetlenség és fanatizmus is található.

49