Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 6. szám - Kőhegyi Mihály: Példamutató falumonográfia (Bátya életrajza)
Példamutató falumonográfia Fehér Zoltán: Bátya életrajza Az elmúlt évtizedekben egyre-másra jelentek meg „falumonográfiák”, sajnos eléggé egyenetlen színvonalon, hiszen írójuk felkészültsége döntő' módon nyomta rá bélyegét a könyvre. Voltaképpen ott születtek igazán jeles, az ország egészének történetét is gazdagító művek, ahol egy-egy szakma (földrajz, régészet, történelem, néprajz stb.) hivatásos művelői fogtak össze, hiszen senki sem érthet mindenhez. Ritka kivételek azonban akadnak, mint Bátya életrajza, amit egy ide nó'sült tanárember írt. Mi e siker titka? Elsősorban az az igény, mely szüntelenül arra sarkallta, hogy szívós önműveléssel szerezze meg a hiányzó ismereteket. Nem a mindenáron való újat mondás szándéka vezette, hanem a helyszíni adatgyűjtés. A szerző' * évtizedeken át sorban nyerte az országos néprajzi pályázatokat hatalmas - kinézetre is vaskos — tanulmányaival, ‘ melyeknek a legtöbb értéke a helyi hagyományok felgyűjtése volt. Az 1960-as évek vége felé már a tudományos folyóiratok is örömmel közölték cikkeit, a 70-es évektől pedig egymás után jelentek meg könyvei (Bátya néprajza, Bátyai népmesék, Bátyai családnevek. Bátya népzenéje). Ezt a mostani kötetet valamiféle összegzésnek érzem, és ezért tartom különösen jónak, mert csak arról ír, amit tud. Ez a megállapítás, így első' hallásra, talán különösnek hangzik, de a többi falumonográfiával összehasonlítva érthetó'vé válik. Azok ugyanis Noé partraszállásától a rendszerváltozásig akarják megírni az adott település történetét, s mivel erre sem forrásanyaguk, sem tárgyi tudásuk nem elegendő', általános és közismert, más könyvekből átvett megállapításokkal, eseménytörténettel töltik ki a meglehetó'sen nagy hézagokat. Fehér Zoltán már könyvének címével is jelzi, hogy nem a teljességre törekszik, hanem olyan „életrajzi” mozzanatokat gyűjtött csokorba, melyek hiteles adatokon alapulnak. Nem egyszerű krónikása tehát a falunak, hanem a nehezebb utat választja: néprajzi szemléletű helytörténetet kíván az olvasó - elsősorban Bátya népének — kezébe adni. Szerves egységnek tekinti ugyanis - helyesen - a település földjét, népét és kultúráját. Múltat és jelent, állandóságot és változást rögzít, az őstájból kultúrtájjá fejlődő vidéknek, és a rajta végzett emberi munkának a történetét, mert a falukép mindezt tartalmazza, hiszen nemzedékek egymásutánja alkotta. Gazdasági és társadalmi, földrajzi és történelmi tényezők eredménye. A kötet elején közölt helynevek fontos és nélkülözhetetlen tanúi a település-, társadalom— és gazdaságtörténetnek egyaránt. A szerző jó érzékkel ragadja meg mindazt, ami Bátya esetében egyedi, sajátos. Azért foglalkozik hosszan a falu jogállásával, mert ez meghatározza lakóinak Árpád-kori és középkor életét. Az itt élők ugyanis nem közönséges jobbágyok voltak, hanem prediálisok, akik nem egyenként, hanem közösségként, a falu teljes lakosságát megillető kiváltságokkal rendelkeztek. I. Béla 1060-ban megalapította a szekszárdi bencés apátságot, s hozzá mindjárt hatalmas birtokot adományozott, mely zömmel ugyan a Duna jobb partján terült el, de kis csücske a bal partra is átnyúlt, és ide tartozott Bátya is. A prédiális, azaz egyházi nemes kötelessége az volt, hogy „az apátot vértezve kövessék a hadba... egyébként pedig semmi más szolgálattal ne tartozzanak”. Nagyot változott azonban a világ a török uralom alatt. Az ún. Kalocsai Sárköz, melyhez Bátya is tartozott, sokat szenvedett. A falu lakóinak ugyan védelmet nyújthatott a nem messze lévő Kalocsa érseki vára, ám 1529-ben a várőrség és az egyházi vezetők elhagyták azt, s a környező falvak népe immár adózásra kényszerült. 1548-ban 35, 1553-ban 34 fejadót fizetett a község, amelynek lakói között már 8 jövevény is található annak jeleként, hogy az Alföld elpusztult településeinek lakói a szomszéd községekben kerestek menedéket. 91
