Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 6. szám - Bence Erika: Szabadka irodalmi képe (Lovas Ildikó: A másik történet)
A két írás, a Színházi történet és Az ünnep igazából nem különösebb színfoltja, remeke a Lovas-prózának, említésre csak az okból érdemesek, hogy bennük a hagyományos „veretű” novellaformát tökéletesíti az írónő'. A Szevasztopol és a Porkirályok két zsidó ember története: „az örökös félelemről, üldözöttségról és az azzal szembeni magatartásról”. Füchs Abrahám és Éliás története ugyanakkor szenvedélytörténet is, hiszen a faji diszkrimináció alapja is az, negatív szenvedély, másrészt maguk az „áldozatok” is valamilyen formában rabjai egy-egy érzelemnek, vágynak, elhatározásnak. Fusch Abrahám saját sorstársaival kerül szembe, megengedi magának a „kiátkozás luxusát”, de szinte ennek, hogy nem vállalja az általuk helyesnek tartott viselkedésformákat, ennek köszönheti megmenekülését a deportálástól. Éliás pedig feljelenti a háborút követő' hangosharcos hatalomnál valamikori barátját, mert nem segített rajta üldöztetésének idején.Csak később „söpri el” annak felismerése, hogy azok is „féltek, mert emberek voltak, nem ellenállók, hősök, fenegyerekek". Úgyhogy rezignáltan állapítja meg: „Porkirály voltam az új, az igazságos, harcos-hangos világban. Akit az első útjába akadó történet, amelynek valóságalapját, igazságát — ha akarod — bizonyítani kellene, elsöpör.” Már első kötetének is voltak lírai „felhangjai”; énközpontú világlátásának novellát alkotó megnyilatkozásai. Második kötetében ez a törekvése és beállítottsága erőteljesen van jelen. Ilyen szempontok alakították Csak ez a hó című írását, amelyben egy „apró” történetet, gyermeke születésének történetét mondja el az író, de így is nagy szellemi távolságokat jár be, kezdve attól,hogy az életet megtartó, életadó női életelvet állítja szembe környezetünk egyre erősödő és kifejezésre jutó agresszivitásával (a háborús rombolás maszkulin elvével) egészen addig, hogy otthonmaradásunk, nagyvilágba menekülni képtelen voltunk magyarázatát, elméletét fogalmazza meg. Mintegy központi helyet foglal el a tizennyolc szöveget tartalmazó kötetben a Szabadkáról című, amely három részből áll, három műfajból teremt egységet: hitvallás, esszé és novella. Bennük az írói hivatás lényegéről elmélkedik, saját látásmódját tárja fel, törekvéseit térképezi fel előttünk egyértelműen, valamint prózát alakot a művészi alkotásról a kávéházak s a város összefüggésében. Hitvallás értékű mondatait kár lenne átmesélni, álljanak inkább itt szó szerint: „...írtam néhány szöveget, ami úgy tud Szabadkára vonatkozni, hogy közben (tárgya okán) átöleli a világot, és úgy vonatkozik a jelenre, hogy közben nem eshet (időbeni távolságának köszönhetően) abba a csapdába, aminek ellentéte úgy fogalmazódott meg, hogy politikai nézetekre nincs okvetlenül szüksége az embernek.” A Seol című jegyzet az érzelmi-hangulati lezárás szerepét tölti be a kötetben. Annak nyomatékosítására, hogy a leírt és az olvasó által elolvasott szövegek középpontjában mindenkori közös érzelmünk, s félelem áll, mely nagyon is nyomatékos és okkal magyarázható a pokol tornácán, ahol élünk. Végezetül csak két zavaró körülményre térnék ki. Az egyikért az író nem felelős. Szövegeiben ugyanis olyan helyesírási hibák fordulnak elő, amilyeneket egy olyan tehetségű és kvalitású író, mint Lovas Ildikó nem követhetett el. A másik azonban az ő hangja. A szöveget formálva meglehetősen gyakran beleszól az elbeszélés menetébe, erőteljesen „beleír” a történetbe, önreflexív tartalmakat vegyít el benne. Ez önmagában nem baj, sőt, izgalmas jelenség az olvasó szempontjából. Bosszantó viszont hangvételének fölénye, az ahogy leendő olvasójára „néz le”. Kalamáris című első önálló kötete épp azért is volt minden értéke mellett kedves olvasmányunk, mert a kezdő novellista szerénysége és bizonytalansága is benne foglaltatik. Itt azonban már „az író” szól bele olvasmányunkba gyakran. „Ez az utolsó előtti mondat” — közli velünk hányavetien. S mi, olvasóként nem tudunk közvetlenül visszaszólni. (Szabadka, 1995.) Bence Erika 90
