Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 6. szám - Bence Erika: Szabadka irodalmi képe (Lovas Ildikó: A másik történet)
hogy okulhassunk belőle: ha a nemzetkarakterisztika e szomorú lajstromában a szlovák kifejezést a magyarral helyettesítjük be, akad gondolkodnivalónk. A vaskos kötet minden írását nincs terünk ismertetni, ezért csupán néhány általánosnak mondható tanulságot szeretnénk megemlíteni. A közép- és dél-kelet- európai kisnépek közeledését tevőlegesen is segítő' kiadó e gyűjtemény kiadásával korszakos tettet hajtott végre. A figyelmesen olvasó számára érthetőbbé válnak a magyar-szlovák együttélés buktatói, közös múltunknak jelenünket is befolyásoló görcsei, de ugyanakkor láthatóvá válnak a szóértés és megbékélés lehetséges elemei is. Szerencsés lenne ez utóbbiakat föleró'sí- teni. Ezért is lenne üdvös, ha a szakemberek és az érdekló'dó' közönség mellett gyakorló politikusok kézikönyvei között is megtalálható lenne ez a kötet. (Visegrád Könyvek, Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1996) Tóth István Szabadka irodalmi képe Lovas Ildikó: A másik történet Már első' novelláskötetében, a Kalamárisban (1994) kirajzolódtak Lovas Ildikó novellisztikájának karakterjegyei; közöttük talán leghangsúlyosabban a „városjárásnak” az az írói gesztusa, melynek során az irodalomba emelés szándékával szemléli, veszi lajstromba és jeleníti meg szülővárosának képeit. A másik történet ugyanakkor a Kalamáris egyéb jellegzetességeit is továbbviszi illetve kiteljesíti. Ilyen átemelt és kiteljesedő' sajátossága a Lovas-prózának az a megvilágításmód is, mely a múlt örökségét — köztük művelő- déstörténeti emlékeket — a jelen produkálta leromlott léthelyzet, a „mintha-lét” (miként az a Kalamáris A vihar című novellájában megnevzést nyer) perspektívájából teszi láthatóvá eló'ttünk, miáltal rendkívülivé növeli anyagi-erkölcsi értéküket. További teremtó' elve e szövegeknek a módszer, amellyel az író kiszélesíti, felnagyítja, szimbolikussá (olykor látomásszerűvé) teszi a szabadkai épületekhez, utcákhoz, terekhez, más helyekhez (fó'mozi, korcsolyapálya, Rudics utca, Gombkötő' utca, zsinagóga és mindenekeló'tt: a Városháza) fűzó'dó' sorstörténetek (közöttük írók, festők, építészek, jelentős személyek élet- történetét). De mindenképpen a Lovaspróza meghatározó vonásai között kell megemlítenünk a feminin életelv (szereplői, nők és férfiak egyaránt ezen életelv szerint gondolkodnak és cselekednek: Ezra bar Tholmaj vagy Komor Jakab a Kalamárisból, Kedves Jenő, Krámer úr, Száraz Pista és a többiek A másik történetből) és a lírai szemléletmód átható jelenlétét írásaiban. Ezeknek a specifikumoknak az ismeretében, a második Lovas-kötet elolvasását követően, feltehetjük összegező érvényű kérdéseinket: Milyen ez a Szabadka? Milyenné alakul az író teremtette szövegvilágokban? Milyen Szabadka irodalmi képe? A Krámer kabátja című kötetnyitó novella — helyének megfelelően — hangulatfelvezető, meghatározó és eligazító jellegű (időbeli utalásokat is magában rejtő) szöveg. Két részből áll. Első bekezdése esszé a városról, amelynek (egyik) determináló jellegzetességét „fája”, az ostorfa képezi. A fa a városkép meghatározó eleme, ugyanakkor a városlakók lelki alkatát is befolyásoló tényező, kezdve attól, hogy a — tévesen gelegonyának nevezett termését amulettként tisztelik, s megbecsülésük következményeként — a gelegonyákat el nem taposandó — s mert itt folyton „más világ (kicsinyesebb, ridegebb, ellenségesebb) köszönt be, lehajtott fővel járnak, egészen addig, hogy öregedésük is a fa leveleihez hasonlóan, átmenet nélkül megy végbe. Vannak, akik ezért (is) menekülnek. Vannak, akik ezért (is) maradnak. A menekülők „érezni akarják az életet, (...) színekben látni a közeledő elmúlást.” Ok az élethab- zsolók. Akik maradnak, „észre sem véve az idő múlását, csak öregek lesznek” — mértéktartók és anekdotahallgatók. Mert aki átmenet nélkül öregszik, „nem látott és érzett gyönyörökről hallgat történeteket”. Mindezzel összefüggségben bontakozik ki a szöveg második része, a novella: Krámer úr 87
