Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 6. szám - Bence Erika: Szabadka irodalmi képe (Lovas Ildikó: A másik történet)

elveszett kabátjának története (ami itthonmaradásunk története is). Ugyanolyan különös kabátról van itt szó, mint amilyen különleges kabátok és köpönyegek voltak és remélhetőleg lesznek („teremnek”) is az irodalomban. Az sem ismeretlen dolog, hogy amint Krámer úrnak ellopják a kabátját, bátorsága, tettre- készsége és önbecsülése is odavan. Pedig nagy szüksége lenne ezekre a tulajdonságokra, hiszen megint „hideg időit” következnek, ismét „megkocogtatták az ablakot, és sietve, a mássalhangzókat sisteregtetve mondták a hírt, hogy fegyverszünetet kértek, ez a biztos véget jelenti, ha nem a halált, csomagolni kell és felmenni...” Krámer úr azonban nem menekülhet, mert ellopták a kabátját, s mert mértéktartó és anekdotahallgató. Az írói-elbeszélól konzekvencia keserűen ironikus: „Pedig mi maradt meg neki ebből a városból, ha nem az ostorfák, és az azon ülő szél, amelynek szintúgy hálás lehet hideg lehelletéért, hiszen olyankor a kabátjának örülhet. És ennyi az élet, gondolta, miközben gondosan kerülni kezdte a gelegonyákat... Ebben a városban van ehhez néhány ostorfa.” Krámer úr kabátjának története a Kalamáris A vihar című novelláját idézi bennünk, amelyben úgy érkezik el az újabb, leendő' „szomorú idó'szak” híre a városba, hogy miután a háború óta eló'ször elmarad a reggeli istentisztelet, váratlanul sötét fellegek ülnek az ostorfákra, úgy hatnak, „akárha fekete ruhába bújt bunyevác vénasszonyok nyargalászták volna körbe a város felett elterülő' apró eget”. S mindez egy korábbi fagyos diktatúra emlékét idézi fel az égre (és a jövő felé) ijedten tekingető városlakókban.

A kötetzáró novella Az üveggolyó is homokból van — hiszen a Seol című szöveg Tolnai Ottó azonos című, tanulmányértékű recenziója előtt jelentős és az egész kötetet vallomás-jellegével meghatározó írás, de nem novella —, amely ugyancsak a városról, a szabadkaiság élményéről ad tanúbizonyságot. A szabadkaiság (az „örök szabadkaiság”) élményét a már említett ostorfák mellett a város „alapja”, a homok (,,... az építkezés kezdetén a polgármester azt találta mondani,hogy homokon, de nem

homokból fog felépülni a Városháza...”) jelenti. A homokkal való szüntelen viasko- dásuk eredményeként a szabadkaiak megismerik nemcsak a természettel való együttélés szabályait, de a kitartás, a munka, a teremtés jelentette kiváltságot, szabadságot is. Épp ezért másként, szabadabban gondolkodnak, magatartásmódjuknak csak általuk létrehozott koordinátái vannak. Ez teszi lehetővé számukra, hogy városukba a legjobb alkotókat invitálják, akik maradandó nyomot hagynak annak épületein, utcáin, más helyein, a szellemi értékek világában is. De a viselkedés— és gondoskodásmód e helyi érvényűsége az okozója annak is, hogy „együtt éltek, alkottak a dilettánsok és lánglelkűek”, s csak azok számíthattak „tapsra” maradéktalanul, akik elfogadták e szabályokat. „Az viszont már a renegátság negatív kisülése volt, hogy a város lakói nem tudták méltón eltartani azokat, akik lelkűk homokjából várat építettek, szemeiket gyönyörködtették: hálátlanok és feledékenyek voltak, könnyen kiestek emlékezetükből a kőbevésésre érdemes nevek”. Róluk, a lánglelkű- ekról (kisemberekről és híres személyiségekről) szólnak Lovas Ildikó novellái.

A Kalamáris ban megkezdett vonulásuk (Lobi Sára A haj című novellában Pacsirtával sétálgat Szabadka utcáin és az ifjú Kosztolányi Dezsővel hólabdázik; Gruber Emma — Lovas kedvenc alterego-hőse — a Tavaszi ködökben Halina Bellával elmélkedik Kosztolányi leikéről; Az Egy épület történetében pedig lányos mamák képzelik bele magukat Komor Jakab építész anyósa szerepébe. És még sorolhatnám e különös sorstörténeteket.) a Másik történetben folytatódik, sőt újabb „lánglelkűek”, újabb ismert „élethabzsolók” csatlakoznak hozzájuk. Megnevezhetnénk őket. Nemcsak azt fedhetnénk fel, kit rejt Komor Jakab neve, vagy A másik történetben ki kicsoda, azaz kiről szól A gyógyszerész barátja című novella, ki az az író, aki elhagyva a várost, „magával viszi a villamost” (Egy világutazó), s ki az az ember, aki Zombori úti sarokszobájában a „kín és a szerelem misztériumát” igyekszik megfejteni (Egy megtalált történet), de megnevezhetnénk a novellákban utalások szubjektumaként je88