Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 6. szám - Pozsvai Györgyi: Gondolatok Bodor Ádám novellisztikájáról

ra tapadó tekintete és szélnek eresztett szavai. Azokat visszhangozza Akop Akopján neve is: igen egyikük én vagyok, de ki az a másik lény?

***

Az ember ó'si hajlama a csodá hoz, az érdekeshez és a valószerűtlenhez való vonzódás. Ennek vonazatként az enigmatikus elemek, akárcsak az alternatív lehetőségek gondolkodásunk alapvető' mozgatóéról. Bodor Adám prózavilágában a csodálkozás mint létforma, valamint a csoda-motívum különböző változataiban nyilvánul meg.

Mostoha időkben éppúgy varázslatos melegséget hordoz magában egy „egészen kicsi” áramfejlesztő, mint a nyílt barátság jele (Az Eufrátesz Babilonnál). A brutalitás rideg faktumszerűségeivel, az ember ellen elkövetett ocsmányságokkal szemben a Kinder-tojás és a Haribo zselé, a kedveskedés gesztusa anakronizmusként hat (Sinistra körzet). A történelmileg-társadalmilag irracionális korszakban az emberi értelem épségének még megmaradt és végső biztosítékává lesz egyik is, másik is (mint tárgyi idea), ahogyan túlracionalizált jelenünk sivatagosított és teljes kihűléssel fenyegető világával szemben menedéket képez az erdő (mint toposz) titkaival egyetemben.

így az erdőben feledett „valami” egy ismeretlen lány (azaz tulajdonos) részéről a metonimikus jelhagyás gesztusa. A Gazdátlan holmi a fenyőrengetegben „a betűző napfény tenyérnyi foltjai között” egy résznyi csoda, szőkén csillogó arkánum. Timis Valér számára az ismeretlennel való találkozást jelenti, melyen hamarost túlad. Társaival alkut köt a titokzatos eredetű dolog (egy paróka) felett. Ót már nem izgatja az, ami az elbeszélői klauzula meghagyása szerint az olvasót: a paróka (az ál-hajkorona) alól hová tűnt a magyarázat, mármint az eseményeké, s hová tűnt a jelentés, mármint a kisprózáé.

A gondatlanul elhagyott jelek pénzzé tehetőek, a nyomok pedig el is tüntethetőek. A Kikötő, este c. novellában ez utóbbiakat a tenger hullámai mossák el. Menyhárt doktor bizarr fürdőzését követően az elbeszélő csupán palackpostát meneszthet az olvasóhoz. „A kommentár - állapítja meg Szendi Zoltán - olvasót bolondító kajánság, amiből nem hiányzik az öncsúfoló fricska és az abszurd öncélú divatjának paródiája sem.”2

„Bosszúságunkra a történet itt véget ér. Bizony, szó, ami szó, nem egészen értjük, mi is történt. Menyhárt doktor és a két idegen talán többet tudnának mondani, de ők elmentek dolgukra. A magyarázat ott lebeg valahol a sapkabolt mélyén, vagy ami még valószínűbb, biztos helyen pihen örök titokként, egyszerű konzervdobozokban a tenger fenekén.”

A többszörösen ironikus zárlat felől komponált rövidprózát visszafelé olvasva csak egy ázott, kullogó kutyára emlékeztető villamos nyomvonalán haladhat a befogadói emlékezet. A város kihalt utcáin üresen végigcsörtető jármű az emberi magárahagyatottságot, Menyhárt doktor társtalanságát idézi: amint hajóról hajóra száll, végső kikötőt soha sem lelve. Az önkereső csatangolás mindennapjaiba, a vízi és a szárazföldi poroszkálás magányába váratlanul betörő két névtelen férfi (egyikük „Fritz”, a másikus „Wickert”? vagy ez összeolvasva a közelben várakozó gőzös neve?) Menyhárt doktornak apró kellemetlenséget okoz, majd angolosan távozik. Az amúgy is esőverte, (ott)hontalanul bolyongó lélek

2Szendi Zoltán: A groteszk válasza. Jelenkor. 1986/4. 376.

66