Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 6. szám - Gion Nándor: Ez a nap a miénk (regény - VIII. rész)

ba, messziről akár harcra kész katonáknak nézhették a behúzott nyakkal szaladgáló asszonyokat és gyerekeket, holott azok csak elbújni akartak, a harcra kész fiatal férfiakat már régen besorozták katonáknak, azok valahol másutt hadakoztak. A mi fejünk felett meg idegenek hadakoztak azon az éjszakán.

Amint a nedves őszi égből ránt szállt a sötétség, eldördültek az első ágyúlövések a folyó túloldaláról. Es valahonnan a csatorna irányából. És azután már megállás nélkül dörögtek az ágyúk, két irányból röpködtek fölöttünk az ágyúgolyók, a közelünkbe is becsapódott elég sok, talán mert katonáknak véltek bennünket. Az egyik lövedék nagyon közel robbant, sáros földet zúdított a fejünkre, az unokámat alig tudtam kikaparni alóla, fél órán át sarat köpött a gyerek, és mire már rendesen levegőhöz jutott, annyira megedződött a halál közelében, hogy alig sírt egy keveset, egykedvűen elszende- redett és végigaludta a további lövöldözést. A Morvaiék és a Hodonickiék háza kigyulladt és porig égett; lakóik szerencsére a lövészárkokban hasaltak, így hát nem halt meg senki. Abrahám Péter háza összeomlott, a romok alatt hárman elpusztultak, Abrahám Éva a két kislányával. Nekik is ki kellett volna jönniük a lövészárkokba.

Éjfél körül abbamaradt a lövöldözés, eldőlt a csata, amit a fejünk fölött vívtak a fáradt és dühös katonák. Egy ideig még mozdulatlanságra intettem a rémült rajcsúri sereget, megpróbáltam bemérni a lövegek becsapódását, aztán azt javasoltam, hogy menjünk Süvegiék házába. Nem volt túl nagy ház, de érdekes módon valamennyien befértünk. Nagy bajban az emberek összehúzzák magukat, szeretik egymást és mindenkinek helyet szorítanak maguk mellett. Összebújtunk és vártunk. A gyerekek nyafogtak, sírtak, majd elaludtak, az asszonyok halkan imádkoztak, a háborúból kiöregedett férfiak lehorgasztották a fejüket.

Virradatkor szétszéledtünk, én elkísértem lányomat és az unokámat a házukba, Terusnak a lelkére kötöttem, hogy ne sokat mozogjon a ház körül, aztán megint végigballagtam a temetőkön, a Szívnél átmentem az izgága kis folyó fölött, a Kálvária utca sarkán orosz tisztekkel és félig civil, félig katonai öltözékű szerb partizánokkal találkoztam, rájuk köszönem, az oroszok kedélyesen visszaköszöntek, a partizánok azonban nem köszöntek vissza, pedig voltak közöttük szenttamásiak is, akiket régóta ismertem, és ők is ismertek engem, mégsem köszöntek vissza. Talán éppen azért, mert tudták, hogy ki vagyok, vagy inkább ki voltam. Mindegy, akkor az volt a lényeg, hogy a lányom és az unokám élve került ki az ágyúgolyók köpködéséből, és éltem még én is. Siettem haza Rézihez.

A feleségem ugyanúgy viselkedett, mint a régi szép békeidőkben. A varrógépe fölött görnyedt, nagy odafigyeléssel varrt valamit, de amikor felkapta a fejét és rám nézett, a szemein láttam, hogy igen keveset aludt az éjjel. Felugrott, megölelt, nem volt érzelgős fajta, de most nagyon szorosan és nagyon sokáig ölelt magához, mintha sohasem akarna elengedni. Megnyugtattam, hogy Terusék jól vannak, leültünk egymás mellé a heverőre, elmondta, hogy egyáltalán nem aludt az éjjel, az Újfalu fölött nem röpködtek ugyan a lövedékek, de az ágyúdörgés és a robbanások zaja idehallatszott. Úgy karoltuk egymást, mintha már réges-rég nem találkoztunk volna. Később rábeszéltem

50