Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 6. szám - Gion Nándor: Ez a nap a miénk (regény - VIII. rész)

Rézit, hogy pihenjen le, bement a szobába, én meg a konyhában a kis falitükör előtt megborotválkoztam.

Nem szándékoztam kimenni a házból, mégis megborotválkoztam, mert látni akartam, hogy megremeg-e a kezem. Nem remegett. Az első háború után a szétlőtt, merev jobb karommal nem tudtam levágni a szakállamat, ügyetlen bal kezembe meg nem mertem borotvát venni, elvághatta volna a torkomat, évekig Rézi borotválta az arcomat, aztán megjelentek a boltokban zsilettek, ezekkel megtanultam bal kézzel is borotválkozni. És a rossz napokban sem remegett a kezem.

Minden reggel simára borotváltam az arcomat és a nyakamat, és vártam. Még az udvarra is ritkán mentem ki. Rézi hozta a híreket, meg a szomszédok, akik éjszaka osontak be hozzánk, és suttogva meséltek arról, amit láttak, vagy amit hallottak.

A csata utáni első két napon csak amolyan átrendezkedés folyt a községházán meg a környékén, a harmadik napon azonban a partizánok szétrajzot- tak a faluban. Először Aradi Józsefet végezték ki. Az apácazárda falainál lőtték agyon, felesége, kislánya és két kisfia a Szentháromság szobor előtt állt, a szemük láttára lőtték agyon. A szenttamási magyarok utcáiban megállt az élet. Előbb azonban a németek házait dúlták fel, a németeket elhurcolták. Stefi kocsmáját és házát is kirabolták, Bözsit, a feleségét, vagyis Ehzbeth Artot és két lányukat, Elzát és Katicát elvitték valahová, hetekig nem tudtuk, hogy hol vannak, pedig Rézi naponta körbeszaladta a falut, érdeklődött mindenfelé rokonai után, de senki sem tudott semmit, a megrémült emberek nem mertek beszélni. Mert közben a magyarokat is kezdték begyűjteni. A férfiakat. Ókét a községházára terelték be.

A mi utcánkba először a Szenei kocsmába jöttek el. Orosz tisztek és szerb partizánok. Biztos voltam benne, hogy Szenei Bálintot elviszik, és abban is majdnem biztos voltam, hogy sohasem tér vissza. Szenei Bálintnak azoban óriási szerencséje volt az orosz tisztekkel. Jól tartotta őket étellel és itallal, az orosz tisztek azonnal bekvártélyozták magukat a tisztaszobába, és nem engedték a partizánoknak, hogy elhurcolják a kocsmárost. Tetszett nekik a kiszolgálás.

Értem valamikor november derekán, nem sokkal Szent Márton napja után jöttek el. Hajnalokon akkor már megfagyott a föld, néha a hó is szállingózott, napközben kiengedett a föld, a hópelyhek elolvadtak, nyálkás, csúszós és ronda volt a világ. Ketten jöttek értem, két fiatalember, Petrovics Mladen és Barbulov Zorán. Mindkettőjüket jól ismertem, különösen Petrovics Mladent, ő a Beglukban lakott, sokat dolgozott Mudrinszki Ozren pékmesternek, lisztet fuvarozott neki, Barbulov Zorán egy kátyi kocsmárosnak a fia volt, titkos pálinkafőzdét tartott valahol a kátyi zsilip mellett, és időnként Stefinek is eladott a páhnkájából. Régebbi szerb karácsonyokon sokszor láttam őket lovakon száguldozni a mezőkön. Most gyalog jöttek, és úgy nyitottak be a házamba, mintha mindennapos kedves vendégek vagy éppen rokonok lennének, akik gyakran betérnek hozzánk. Késő délután érkeztek, Rézi már a kemence ajtajánál szöszmötölt a konyhában, az esti fűtéshez készülődött, én a szobában ültem az asztalnál, és unalmamban a régen megtanult kártyatrükköket gyakoroltam. A jövevények Rézire ügyet sem vetettek, be51