Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 6. szám - Gion Nándor: Ez a nap a miénk (regény - VIII. rész)

cében, legalább öt kilós cipót, és egy egész tepsi kásás hurkát is megsütött ebédre. Lassan, vagy másfél óráig ettünk, eközben alig váltottunk néhány szót. Akkoriban nagyon sokat ettünk. Ebéd után megvizsgáltam a forgópisztolyomat, vastagon bekentem disznózsírral és belecsavartam egy piszkosszürke, kifakult kapcába. Legalább tíz ilyen rongydarab volt a szekrényünk alján, némelyiket még az első háborúból hoztam haza, a többit Rézi spórolta ki, amikor vászoningeket szabott az újfalusi, tuki, és begluki férfiaknak. Télen a szalmával bélelt facipőkhöz ezekbe bugyoláltam a lábamat. Egy másik kapcába belecsomagoltam a golyókat. Összesen huszonhat golyót. A forgópisztolyt és a töltényeket elrejtettem a góréban a tetó'cserepek alá. Aztán szóltam Rézinek, hogy a ruhásszekrényben nézze át az ingeimet, és egy hófehér inget készítsen legfelülre, szépen kivasalva, és az ünnepló' öltönyömet is vasalja át. Arra az esetre, ha visszajönnék. És figyelmeztettem, hogy ne üljön az ablakok közelébe.

A tél még elég messze volt, de én téli télikabátban indultam el a lányomhoz és az unokámhoz. A folyó mellett egészen a Szívig kellett gyalogolnom, mert ott volt az első' keskeny fahíd,amelyen átmehettem a túlsó partra. A hídon elálldogáltam egy ideig. A vízimalom mellett a szív alakú kis zsilipen haragosan zúdult át a víz, a malomban nem volt mozgás, nem volt élet, a lapátok nem forogtak, a malomkövek nem őrölték a búzát, csak a folyó mozgott, és csak az alig egy méteres vízesés csobogása hallatszott a lebénult tájon a házak és a temetők között. Valamikor kamaszkorunkban a Szívnél sok halat fogtunk Török Ádámmal, és itt ismerkedtem meg Rézivei, amikor az apja a vízimalomban molnárkodott és gazdagodni kezdett, és Stefi is innen indult első sikeres üzletei útjaira, gazdagon akarta megnyerni a háborút, a vagyonszerzés ugyan sikerült neki, de a háborút elvesztette. Szegény Stefan Krebs talán jól járt azzal, hogy még időben meghalt, nem érte meg ezt a napot.

A csöndes temetőkön, a magyar, a zsidó és a német temetőkön keresztül ballagtam le Rajcsúrba, ott is temetői csend volt. A nagy füves réten futóárkok és lövészárkok kanyarogtak, a honvédek és a németek mélyre leástak a földbe, aztán hagyták az egészet, átmasíroztak a Kuszli-hídon, és a folyón túl foglalták el állásaikat, valahol a feketicsi út és a nemzetközi út kereszteződésénél. Úgy látszik, kapkodva, zavarodottan vonultak vissza. Szemrevételeztem az üres árkokat, aztán bementem a lányomék házába, ráparancsoltam Terusra, hogy melegen öltözzön föl, a gyerekre is adjon téli gúnyát és hozzon takarókat is, mert hideg, nyirkos éjszaka vár ránt odakint a lövészárkokban. A lányom riadtan kapkodott, de nem kérdezett semmit, csinálta, amit mondtam. Felöltözött, a kisgyereket is felöltöztette, felkapott néhány pokrócot és jött utánam a lövészárokba.

A Rajcsúrt és a füves rét körül épült házakat három oldalról temetők övezték, a házak most olyanok voltak, mint valami vertfalú kripták, ahol csak halottak nyugszanak és porladnak a megvakult ablakok mögött. A házakban azonban mégis volt élet, nagyon sok ijedt szem figyelte mozgásunkat. Előbb csak az öregemberek jöttek ki, elmagyaráztam nekik, hogy a lövészárokban biztonságosabban meglapulhatunk a ránk váró éjszakán, mint az omlékony kriptákban. Az öregemberek ezt továbbmondták, és a házakból kitódultak az asszonyok és a gyerekek is, beugráltak a frissen kiásott árkok49