Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5. szám - Gazda Albert: Innen, túl
Gazda Albert Innen, túl M i.»-!. a is zilált valamennyi idegszálam. Ahogy közelítünk Tiszabecshez vagy Záhonyhoz, hiába van hátra még száz kilométer, cikázik bennem az adrenalin, izzadok, a hangom bizonytalan, hasztalan igyekszem legyűrni a torkomban izgő gombócot. Pedig kegyetlen élmények — húsz-egynéhány óra hóban- fagyban-szélben, kisgyerekkel, beteg nagymamával, mindenórás kismamával és így tovább — alig értek. Ilyen történeteket csak hallottam. Velem egyszer esett meg, hogy tizenkilenc órát ácsorogtunk, nem is a magyar, hanem a szovjet-csehszlovák határon, 1990-ben. Utolsó Kárpátalján élt évem volt a kilencvenesek közül az elsó', s akkortájt kulminált a Lengyelországba irányuló bevásárló turizmus. A Kárpátontúli Ifjúság című megyei lapnál dolgoztam Ungváron, és a szerkesztó'ség testületileg - négy-öt magának való kivételével - buszba vágta magát: néhány üveg vodkával, eladhatónak remélt kacatokkal a bőröndökben, sporttáskákban irány Krosno. (Krosno egy kisváros, mindjárt ott, ahol az utazó Szlovákiából Lengyelországba ér - az Ukrajnához legközelebb eső átkelőhelyen keresztül.) Szerencsétlenül kezdődött, a vámosok két-három órát szántak egyetlen busznyi utasra, és mi tizediknek álltunk be. így lett hajnali indulásnak éjféli átjutás a vége. Túléltük: hála a vénasszonyok nyarának, a hét ágra sütő napnak. *** A határ meghatározó volt mindig. Gyerekkoromban, a hetvenes években elkönyveltük nyugton, hogy olyan, amilyen: átjárhatatlan, szögesdrótból készíttették felsőbb hatalmak. Nahát aztán, így rendjénvaló, gondoltuk, s fel sem merült, hogy voltaképpen mindennek másképpen kellene lennie. Fogalmad sem lehet, milyen Magyarország, ha nem láttad, áradoztak a kiválasztottak, akik jártak a mások oldalon. Körüllengte az egész „Magyarba” utazást valamiféle gyermeki báj és jóleső izgalom. Emlékszem a változásokra. Elsősorban arra kellett várni, hogy az áhított meghívólevél megérkezzék a Magyarországon élő rokonoktól — lehetőleg tavaszelőn, ugyanis adminisztrative korán kellett kezdeni a készülődést -, aztán következett a kérelem benyújtása az illetékes útlevélosztályhoz, csatolva mindenféle munkahelyi, iskolai, katonai parancsnoksági és egyéb igazolásokat, továbbá hozzájárulásokat a szak-, párt- és Komszomol-szervezettől. Másodjára az elbírálásra kellett várni, amely minimum hat hetet igényelt, s a kérelmező eleve csupán remélhette, hogy végül megadatik vonatra szállni. Ha elutasították — kézenfekvő: az indoklás kényszere nélkül -, az elszenvedett trauma lanyhultával és egy-két esztendő elteltével meg lehetett próbálni újra. Amúgy legfeljebb kétévente utazhatott az, akinek valamilyen rokona élt-virult 82
