Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5. szám - Gazda Albert: Innen, túl
egy országgal arrébb, esetleg évente suhanhatott, akit szülő, gyermek, testvér invitált. Harmadszor a csapi határátkelőn kellett várakozni. Nem a közútin: autóval szinte senki sem próbálkozott, merthogy jószerével képtelenség volt hozzá megszerezni a különengedélyt. így a vasúti pályaudvar posztszocreál pannókkal ékesített várócsarnokában drukkoltunk pár órát, amíg a vámosok végül bebocsátot- tak a vámhelyiségbe, hogy a turkálásuk feletti idétlen, kiszolgáltatott vigyorgás és néhány ostoba kérdés - Van magánál műkincs-fegyver-kábítószer? - megválaszolása után megkönnyebbülten a belső váróba jussunk. Túlra. Betöltöttem a tizenhatot, amikor mindez először — és jó ideig utoljára - megtörtént velem. Vendégül látó rokonaink megérkezésünkkor tüstént figyelmeztettek, ne nagyon büszkélkedjün avval, hogy kárpátaljaiak vagyunk, hiszen a magyarok ki nem állhatják az oroszokat. Hogyan? - nyeltük félre a falatot. Hát ezeknek itt fogalmuk sincs róla, hogy mi éppenolyan magyarok vagyunk, mint ők? No, persze: nemigen tudtak rólunk semmit. Mondom, 1982-t írtunk. •kick Magyarország természetesen tetszett, noha kezdetben nem éreztem magam otthon benne. Egyfajta megfelelési vágy szorongatott, azt szerettem volna, ha nem ébred rá se boldog, se boldogtalan, hogy én külországban vagyok tősgyökeres. Ilyen érzés sehol máshol nem bántott: Lengyelországban, Jugoszláviában, orosz nagyvárosokban eszembe sem jutott titkolni, honnan érkeztem. Pedig azok is más világok voltak a mienkhez képest, akárcsak a legvidámabb barakk. Magyarhonban meg csak álmélkodtunk csendben, amikor arról hallottunk, nem az igazi ez, vannak helyek, ahol sokkal jobban lehet élni. Álmélkodtunk bizony, hiszen élni annak a rohadt nagy Szovjetuniónak a szélén is lehetett, még azután is, hogy láthattuk és tapasztalhattuk, milyen az a másmilyen. E tapasztalástól honfitársaink zömét sikerrel óvták, bár nem minden orosz vagy ukrán közembernek kellett hozzánk, kárpátaljaiakhoz hasonlóan leakasztania keresztlevéllel igazolható ktilországi rokont. Ha mondjuk a belső-oroszországi Tambovban támadt valamely polgártársunknak a szoctáborba utazni kedve, ismerőse révén is megoldhatta problémáját. Szóval, élni éppen lehetett, s ugyan utólag pótlékká silányodhat a múlt, meglehet, mégiscsak többet ért bezártságban végigküszködött negyven évünk egy amolyan, zavaros képzetekkel zsúfolt, hosszú, téli álomnál. Kizárt, hogy a szerencsém mondatja ezt velem, végtére elég korán születtem ahhoz, hogy érzékeltethessék velem alattvalóságomat. Elős úti élményeim idejére tehető eszmé- lésemkor tudvalévőleg Brezsnyev regnált még pár hónapig, s két kevésbé számottevő utóda fikarcnyit sem volt különb nála. kkk A nyolcvanas évek elején az ungvári egyetemen aligha akadtak olyanok a magyar diákok körében, akikben konkrétan felvetődött volna, hogy máshogyan is lehetne. Érvényesülési lehetőségeink minimálisak voltak, azt sem tudtuk, mi az, hogy jövőkép, s hidegen hagyott, mit jelent a karrier kifejezés. Összes lázongásunkat, energiánkat, pislákoló, ösztönös ellenzékiségünket borba, linkségbe fojtottuk akkor, a nagy-nagy tespedettség korszakában. S nem tudok arról, hogy bárki is ácsingózott volna arra, na jó, akadt azért egy-két jelentéktelen, aki 83
