Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 4. szám - Szigeti Csaba: Névsorolvasás (avagy a szövegközötti személyesség)
legszebb esszé, az Apollinaire-ról szóló ezt így fogalmazza meg: „A mindenütt-lét, a költó'i én megsokszorozódása nemcsak az egyidejűségek elméletéhez utal bennünket (itt nem az egyidejű egyidejűtlenségek kosellecki elgondolásáról van szó, hanem a szimultaneizmusról — Sz. Cs.), hanem a látnokiság kérdésköréhez is - a futurum (lírai) csodatételeibe vetett hithez” (Scintilla animae, 65.p.) A név jelöltjei, úgy gondolom, nem hajdan volt személyek, hanem a név tulajdonosa által birtokolt szavak. Egyetlen végsó' denotátummal: Kovács András Ferenccel. A költő' szótulajdonos, és a más költőket is olvasó költő afféle ügyvezető elnök, a Holt Költők Társaságában természetesen. Nem azért, mintha Kovács András Ferenc, „Ez a bizonyos név ráadásul egy naiv és indiszkrét identitás- tulajdonítás (lenne) ott, ahol logikai és filozófiai értelemben nincs is kimutatható identitás”. Az a gesztus, amellyel Kovács András Ferenc az És Christophorus énekelt című kötet (Jelenkor Kiadó — Kriterion Kiadó, 1995) második tömbjének az Én, Scardanelli címet adja, amely visszautal a költeményt és levelet Scardanelli névvel szignáló Friedrich Hölderlinre, nem az identitásról beszél. Az „Én” szó, az beszél önazonosságról, a Scardanelli csak megerősíti ezt, azt, hogy van Én. Szerintem komolyan megfontolandó az imént már idézett George Steiner azon figyelmeztetése, amely szerint „Az ego” az én Freud, Foucault vagy Lacan alapján nemcsak egy másik, mint Rimbaud-nál, hanem egyfajta Magellán-felhő, amely interaktív és változó energiákból, részleges introspekciókból, a mozgó, instabil tudat összeszedett pillanataiból áll a tudatalatti, a tudattalan vagy a tudatelőtti egy még meghatározhatatlanabb központi helye, fekete lyuka körül” (Greoge Steiner: A jelentés jelentése. Ford. Farkas Anikó, in: Pompeji, Szeged, 1994/4, 143.p.). Nem hiszem, hogy az intertextuális tudat a költó'i személyiség megbontására, majd felszámolására törne. Nem hiszem, hogy az intertextuális tudat instabilitást vinne be a költó'i személyiségbe. Nem hiszem, hogy a költó'i személyiség plurale tantum lenne. A szavakat működésbe hozó költő igenis játszik; játszik szavakkal, játszik a stabil szubjektum csak látszólagos megszüntetésével, játszik a copy right-tal, a névtelenséggel, a szignatúrával, az emlékezet labirintusaival, a kulturális idő rétegeivel, Ich-hel, Selbst-tel, myself-fel, Moi-val és Toi-val, a léttel és a sztoával, az olvasóval és önmagával, a lépten-nyomon önmagára vett, majd lerakott „megkötésekkel”, azaz műfaji és egyéb szabályokkal: hiszen éppen ebben áll kanonikus eredetisége és egyetlen, egynemű személyiségének felelőssége is. Miért is teremtene ex nihilo, ha a semmiből nem lehet teremteni, és nincs is< szüksége rá? Művével mindenképpen úgy lesz, mint birtokával a tulajdonosa. És Műve mindig rá fog vallani. Egyetlen és egyszeri személyisége pedig épp a nyelvi megsokszorozódásban leli föl egyetlen és egyszeri voltát — pontos helyét a Nagy Névmutatóban. 73
