Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 4. szám - Szigeti Csaba: Névsorolvasás (avagy a szövegközötti személyesség)

Ismét a kiindulópont: a lélek szikrája - megítélésem szerint — egy fontos és nagyon jó költészet műhelyéből való, és ha másért nem is, ezért legalább érdekes. Számos szempontból érdemes kézbe venni: 1/ lehet olvasás tárgya e költó'i esszék nyelve, mint ahogy az is, hogy mi történik itt az esszé műfajával; 2/ vizsgálhatóak az összefüggések az egyéb költészetekről és irodalmi problémákról való gondolkodás és a saját költó'i gyakorlat között (persze itt vigyázni kell arra, hogy ne várjuk el ezektől az írásoktól a Kovács András Ferenc-költemények „magyarázatát”; e nagyon szép segédszövegek - műfajtípusuk természetéből adódóan — egyszerre értelmezők és értelmezésre várók); 3/ kibetűzhető belőlük a szerző költészet- és költeményfogalma, az az egyszemélyes válasz, amit a Ki a költő? kérdésére a szerző ad, egyszóval fogódzókat kapunk az egyszemélyes poétika körvonalazásához; 4/ az írásokból tisztán olvashatók ki választások és vonzódások, tehát jól látható részint egy ízlésszerkezet, részint az, amit a tradíciókhoz fűződő viszonyulásoknak nevezünk.

Ami a több műfajt is felhasználó írások nyelvezetét illeti, nem elegendő szerintem annyit mondanunk róla, hogy „megemelt”, „retorikus és poétikus” megszólalásmódot használnak. Kevés emlegetni a szövegek tradicionalizmusát, kevés felhívni a figyelmet például a bevezető írás 14 cikkelyére, a szonett formatípusának konstrukciós árnyékára. Kevés rámutatni e szövegeknek ama beállítódására, amit défense-nak kell neveznünk, a költészet védelmének, Dante, du Bellay vagy Babits Mihály óta. Tehát ai-ra a legelső oldalon olvasható tézisre, amely szerint „(...) csak a vers állandó reneszánsza vehető biztosra az emberi vágyban - a szó újjászületésének értelmében. Dehát milyen is ez az ’újjászületés”?” Az idézetben fontos - de ezt a Kovács András Ferenc költészetéről szóló eddigi kritikai reflexiók már regisztrálták - a szó középpontba állítása, összekapcsolása a vággyal, halállal és újjászületéssel, letűnttel és jelenvalóval. Itt tényleg minden azért van, hogy verssé váljon.

Arra, hogy a működő szó miként metszi át a műfaji határokat, hogyan dolgozik versben és prózában, egy példát szeretnék adni. A példában nem a genezis a lényeges, nem a kétféle, költeményes és esszé-szöveg keletkezésének a kronológiája méltó a figyelemre, nem a melyik volt előbb és melyik készült utóbb? kérdése a fontos. Mindkét szöveg arról beszél, hogy a költő - Kovács András Ferenc - az az ember, aki a vacsoránál a szavaknak tétet üres terítéket. Az első szövegmozaik a Szóból a zúgó rengeteget című, Aprily Lajosról szóló írásból való.

(1., az esszé beszédmódja, de vigyázat, a kihagyások miatt az eredeti textus diszkurzivitása fakul): „Ez a fajta (jobb szó nem lévén) tájlíra nem tart viharzó szónoklatokat, nem patetizál teátrálisan: sorközei mélyek, szünetei sokatmondó- ak. Pictura és Sententia szép egyensúllyal lebegtetik őbenne (...). Csak elbarangol, elbolyong, akár a dombi verőfény vagy magas ősz parazsában a szél. (...) Szirmok, virágok bogarak pörögnek elő belőle... S hányfajta, mennyiféle madár röppen fel, hull le, trillázik felénk soraiból! Billegető, szalonka, rigó, pinty, cinke,poszáta, pirók, gerle, pacsirta, ökörszem! Gyurgyalag és csalogány, tengelic és fülemüle kíséri a költőt... Holló, varjú, halászsas, héja meg ölyv kerint a magasban! Vagy a kedves vadludak éke kiáltoz az égen... (...) És ragyog a kép, mint a sziklafalon a só, és ragyog Aprily, ragyog, és kék-szajkótollas kalapja megvizesül az őszi ködben. Mert a költő a világot megnevező szavakban van otthon. A villám vagy a pisztrángok feszülésében. Nyírfákban, barkák selymében vagy málnavészben él. Erdő lehetne - fű, havas, harangszó. Lakhatna falevélben: aláhulló hazában” (Scintilla animae, 118-119.p.)

69