Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 4. szám - Bogdán László: Az erdélyi sorsverkli avagy „A mindenség kalapja alatt”
véres helye. Hogy eddig senki sem gondolt arra, hogy ezt észrevegye, annak több oka van. Bizánc nehéz atmoszférájú egyhangú ezer esztendeje deprimáló, mint egy hosszantartó és gyógyíthatatlan betegség...” Mire KAF felnőtt, szétnézett maga körül és írni kezdett a Hamvas által harmincas években jósolt „dolog” be is következett és egy őrült zsarnok lázálmában mintegy „újjáéledt” a bizánci világ, „a történelem eme egyedülállóan sötét, bornírt és véres helye”, s eldőlt az is, hogy a humanizmus nagyralátó tervei lényegi megvalósítását tekintve a legundorítóbb önvígasztalás - hiszen ama sivár vigasztalan és morbid történést példázza több-kevesebb erővel állandóan, amit úgy írhatunk le: valaki épp fulladozik, társa a partról biztatja, noha nem tud úszni... És mindezen túl csak: szó, szó, szó. KAF Bizánc-verseiben, kisázsiai szurkapiszkáiban eleven erővel támad életre ez a nehéz atmoszférájú, egyhangú, deprimáló világ, de úgy, hogy állandóan a minket körülvevő, „aranykorszaknak” hazudott vigasztalan, sivár és unalmas jelenre rímel, hiszen többé-kevésbé a haza akkor legszeretettebb fiáról, más megközelítésben a balkáni Caliguláról is elmondható, amit Hamvas némileg visszafogottan ír Bizánc megteremtőjéről, Konstantinról: „Caesar és főpap volt egyszerre. Sőt, - abból, amit tett gyakran úgy tűnik ki istennek hitte magát. A hit az ő részéről nem volt teljesen őrültség. Intelligenciában alig mérkőzhetett vele valaki. Politikai zsenialitásban meg éppen senki. Ezenfelül Konstantinnak szerencséje is volt, vagy ahogy a mai pszichológia mondaná: kitűnő ösztöne. Aki pedig intelligencia, lángész és jó ösztön fölött rendelkezik, bizonyára félisten. A másik felét a császár nem vette észre. ” Az analógiák megérintik, súrolják egymást, felszikráznak. Fényüknél az olvasó elképedt arcába meredhetünk. (Mindenkinek a magáé!) Minderre valósággal ontja a példát KAF kötetnyitó hármas verse. Az első, az Egy kisázsiai költőre, egy hazug és korrupt kollektivitást erőltető világ magányos, magára maradó egyedére, a költőre, a kiszolgáltatott individuumra koncentrál; a másik maróan szarkasztikusán idézi meg - a cím sem véletlen: Cronographia Magna - a Várost (,,ha már nem hit csak hitvallás a lényeg” visszhangzik megejtő természetességgel a nyolcvanas évek nem kevésbé és velejéig hazug világára); a harmadikban Egy kikiáltó Byzantiumból jelenítődik meg, „törvények dicső / dadogás lehet az övé... / Mártírok hálaénekét nem / értheti, mégis a roppant / mennyei rendeletek / láncolatának részese / ő ki örömhírt hoz az / Éden hódolatáról. Hurbolt / bicikli kormányára / dől kábulatában...” Mi ez? - kérdezhetnénk -, bizánci idézés, felidézés, vagy önéletrajzi töredék a nyolcvanas évekből? amikor a költő minden áldott munkanapon egy faluba biciklizett tanítani, s mely bicikliutak egy másik - bevallottan önéletrajzi ihletésű - ebben a kötetben is megtalálható Senkiföldrajz című versére rímelnek (Ennek a kötetnek a versei is, ahogy KAF-nál lassan megszokjuk ismétlik, megsokszorozzák, folytatják, kiegészítik egymást, lassan táguló köreit alkotva meg a megismerésnek...) „... megszokható a hosszú távfutó fák / ütemes kék lihegése”-kezdődik a vers, a biciklizések emlékműve, miképpen „megszokható az önkéntelen / táj törlődése / az önkény senkiföldrajzában / a beomlott alagutak / a váratlan váltók / a könyörtelen megváltók / egymást felváltó szobrok istenek / egyetlenegy bevált talapzaton / cserélt reklámok és röpiratok / megszokható törvények / színeváltozása / vasúti szabályzatok mennybemenetel / az elaknásított emlékezetből / kihajolni veszélyes...” És mégis kihajolunk, kihajol a költő is és dali... A bizánci alapozás és a „senkiföldrajz” megejtően villan össze s fényük mintegy sokszorozza a magyar sorsvariánsokat, amelyek az Ady-versekben és 63
