Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 4. szám - „Mint forró csontok a máglyán” (Kovács András Ferenccel beszélget Fűzi László)
- A gesztusok, a gesztusok... A költészet gesztus is a hagyomány felé, gesztus saját koroddal szemben. Érdekel-e ennek a gesztusnak a minősítése, értékelése?- Említettem már, hogy vannak olyan önkéntelenül tudatosult gesztusok is, amelyek gesztusnál többek, hiszen maguk is éló' részeivé válhatnak valami óriási, valami szüntelenül mozgásban lévő' éló' egésznek, a formálódások nagy folyamatának... Ez pedig lenyűgöző'! Mondhatnám azt is, hogy nem érdekel a gesztusok minősítése. De akkor szemforgató volnék, füllentenék bizonyára... Hát persze, hogy érdekel! Legalább annyira, mint bármely más írótársamat. És tudom értékelni azt, ha az akár elmarasztaló minó'sítés is szépen, bölcs műgonddal megírt, külön-külön is létező' pontos mondatokkal, ítéletekkel igyekszik kifejteni, mintegy illusztrálni azt, hogy miért vagyok csapnivaló bohóc, miért vagyok felületes rímkovácsandrásferenc, miért vagyok rutinos rigmusbetyár, rossz, kutya- ütó' költó', vagy még az sem, mert az sosem leszek, csak botcsinálta zsongló'r, afféle szavakkal virtuózkodó csepűrágó és rejtőzködő' szobatudós, konzervatív, avítt, akadémikus szalondalnok, aki csak mások olvasmányaiból meg élményeiből, csak különféle kottákból meg könyvekből tud dallani, de önmaga szétvérzó' érzeményiból sosem, na! Szóval: szeretem, ha rám vélnek tapintani, ha megkeresik gyöngébbnek tetsző' pontjaimat, ha meg tudják magyarázni, hogy miért nem vagyok az, ami sohasem szerettem volna lenni: élettelen szobor, önmagam emlékműve, kanonizált faszent, nemzedéki fáklyavivó', nemzeti vátesz, vagy csak egyszerűen zseniális... Vagy ilyesmi. A zsenialitásban már csak azért sem hiszek, mert fárasztó lehet és unalmas. Meg aztán zsenikből mostanság (mint mindig is) túltermelés van a Dunatájon: csak amúgyan készületlenül, rájuk sem hederítve katapultálja ki ólcet az ősi anyaöl, a nehéz születésektől lassan elvérző Kárpátmedence, így hát nem is csoda, hogy rengetegen tülekednek a kritikusi csodatétel, a legalább hetenkénti mennybemenesztés felé... Úgyhogy, most bölcsebb lesz még egy kevéske ideig inkább a szent anyaföldön lődörögni. Jómagam például még tántorognék itt egy picikét. Node félre a tréfával! Tény az, hogy megtanultam becsülni a munkámat, „gesztusaimat” enyhén megkérdőjelező minősítéseket is, mert azért titkon sokat okulhatok (ha éppen okulhatnékom van) belőlük, amennyiben megérzem, hogy az okosan kételkedő, tamáskodó bírálat (még ha írásaimra nézvést kedvezőtlen is) csupán a józanul vizsgálódó értelem, csupán egy más ízlésvilág, avagy a javító jószándék által vagyon vezéreltetve — s nem holmi elmemutatványos, generációs körömköszörülés, neadjisten: valaminő (általam nem ismert) sanda klikkérdek burkolja szertedivatozó terminus technicusokba a tulajdonképpen engem illető (de mindig az ítészt minősítő) sértést, sunyító fanyalgást vagy lefitymáló rosszindulatot. El-elolvasgatom tehát a rólam, avagy a könyveimről szóló recenziókat, kritikákat, esszéket, tanulmányokat... És persze örülök is nekik, köszönöm is őket, mert hasznomra lehetnek önnön kételyeimben. Mert én tudhatom leginkább: mikor, hol és milyen hibáimmal szemben voltak szeretetteljesen elnézőek, lelkesen túlzóak, elkényeztetőek, értetlenek avagy túl szigorúak az én jó kritikusaim. Mert a lehető legjobban én sejthetem, én tudhatom talán: mit nem tudok még, amiként azt is, hogy mit tudok már, mit tudok most éppen a költészetről, a világról és önmagámról... Önbizalmam és bizonyosságom, ha van, csupán folytonos önkételyem, elégedetlenségem és bizonytalanságaim összege. Kétes, kétkedő egyensúly az enyém. Igazán nem irigyelnivaló. De ha most szabadna szemtelen lennem, akkor talán (a gesztusokra is vonatkozólag) Ady kihívóan gyönyörű, utánozhatatlan úri daccal odavetett féligazságát idézném, a Hunn, új legenda kezdő sorait: „Minek a tanács, jóslat, aggodalmak?: / Gesztusaim élnek, míg meg nem halnak / S életemnek 36
