Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 4. szám - „Mint forró csontok a máglyán” (Kovács András Ferenccel beszélget Fűzi László)

toskodó: mindig halálosan komolyan veszi önmaga vélt fontosságát, súlyát a világban vagy a hatalomban. A butaság bármire képes azért, hogy mindvégig fontosnak és pótolhatatlannak tűnjön, hogy életfogytiglan is halálosan komoly, súlyos és mindenható maradhasson. A butaság maga a diktatúra, amely nem ismer elekciót, csak kontraszelekciót. A butaság diktatúrája nem ismer sem istent, sem embert. Önreflexiót sem. Öngúnyt vagy öniróniát még annál is kevésbé. A butaság (fenyegetőleg és hatalmilag) egyszerűen nem tűr, és nem is nagyon tolerál - miközben maga felé toleranciáért rikoltoz, mi több: minduntalan toleranciáról és felebaráti szeretetről szónokol. A harsogó butaság tehát lealjasít: türelmetlenné, szellemtelenné, humortalanná tesz. A humortalanság öl, a szellemesség fölszabadít, és (ha kesernyésen is), de nevetni tanít. Ezért szeretem például Arisztophanészt, Shakespeare-t, Moliere-t, Csehovot, Jarryt vagy Bulga- kovot... Sajnálattal megjegyzem azonban, hogy velük még nem állt módomban találkozni... Egyeló're és nagy szerencsémre most még más, hasonlóképpen kedves, víg kompániákba járok diskurálni. Olyan baráti körökbe és asztaltársaságokba, ahol még szabad is, lehet is, tudok is nagyokat kacagni... Vagy értelmesen, igazán értelmes csacskaságokról elbeszélgetni... Olyankor igazán jól, ezerszeresen érzem magamat, azaz önmagamat meg a többieket. Mint ahogy igazán kitűnően érzem magam egy-egy jó könyvben, versben, színházi előadásban is. Másrészt én a tatai tó partjától az Olt partjáig, a szegedi tavaszoktól a Csíkszeredái telekig, köszönöm, elég jól megvagyok. Kellő örömmel elvagyok néha Párizstól Bukarestig, Bécstől Pécsig, Pesttől Kolozsvárig, Makótól Jeruzsálemig. De azért főleg Marosvásárhelyen vagyok csak istenigazából... Mostanság már eléggé bonyolult engem innen kicsalogatni... Se telefonom, se autóm. (Nem vagyon „vezetésre” termett...) Nehézkes lettem, vagy mi? Elparasztosodék vagy elcívisültem? Nem tudom. De csak roppant nehezen, kínosan utazom el mesz- szebbre... (Ám, ha egyszer igen: akkor hajrá!) Szóval: erősen megszerettem ezt a várost, ugyanis egészen jókedvűen tudok létezni, és főképp dolgozni őbenne... Sejtem, hogy ez önzőnek tűnő, de számomra mégis mindent messzemenően meghatározó szempont. Úgy látszik, sikerült kialakítanom a saját lótó-futó, csöppet sem tradicionális életformámat egy nagyon is tradicionális, bár a maga módján nyitott, művészetekre érzékeny és csodálatosan bohém hajdani cívisvárosban... (Kis magyar szecesszió!) Nos, így telnek napjaim: a szerkesztőség, a színiakadémia, a törzshelyek és a családi tűzhely között. Mert mindent összevéve mégiscsak otthonülő-típussá lettem, hiszen végre van egy igazi otthonom: külön dolgozószobával, végre-valahára teljes könyvtárammal és régi, sokat tűrt szekreteremmel. És végre van egy Júliám meg egy Fanni leánykám, akikkel együtt a lehető legjobb, mert közöttük érzem csak igazán magam, hiszen gyarló valómban, civilebb létemben csak érettük vagyok, és szeretnék még nagyon hosszan lenni, és nagy kegyelem volna végre a bosszuló sorstól, ha hidegen és számítóan kitervelt kicsinyes hercehurcák múltán végre Krisztinka lányom is velem lehetne, hogy mindnyájan együtt lehessünk. Nem tünékeny dicsőségre, hanem erre vágyom leginkább életemben... Olthatatlanul és fájdalmasan. De ez külön történet. A valódi élet ugyanis sebezhető és kivédhetetlen. Óhatatlanul és lassacskán piti legendáriumok szövődnek köréje, mindenféle kis mítoszocskák rakódnak rá. Vér is, szirup is, mocsok is meg fény is. De azok nem én vagyok. Én más ellenlegendáriumok, más szenvedéstörténetek szentje, én más örömhírek elkárhozottja volnék... Hisz voltam én is itt. A többi néma csend lesz, és pusztán a gesztusok kérdése.

35