Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 4. szám - „Mint forró csontok a máglyán” (Kovács András Ferenccel beszélget Fűzi László)
Lázáryt, fejezzem már be, hagyjam örökül más, eljövendő filoszokra. Úgy hiszem, éppen most nem szabadna, Lázáry René Sándor hallgatása és hagyatéka kötelez erre. Isten adja, hogy kibírjam... Mert nem szabad, mondhatni: vétek egy halottat csak félig feltámasztani. Ezért naponta elmondom magamban, mintegy legbensőmben, bennem: „Kelj föl, és járj, Lázáry René!” Én ugyanis belefáradhatok, de ő már nem. Túl van saját halálán.- És Jack Cole miképpen született ?- Jack Cole egészen más. Más élet, más történet, más kihívás. Egyfajta játék, fickós ujjgyakorlat, később pediglen készülődés: egyre keményebb kézropog- tatás. Különben nyolcvannyolc nyarán született Szatmáron, azaz Santa Monicában. Egész pontosan 1988. augusztus 23-án, egy vakációs, forró délutánon, amikor a Gyerünk Denverbe, Daisy! című dalát magyarrá fordítottam. Hiszen úgyis kedveltem az ún. „könnyűzenét”, a végső soron nem is annyira köny- nyű amerikai stílusokat, Ezra Poundot és Amerika költészetét, a gitárt, a déli bendzsót, a kocsmai nyirettyűt, a szaxofont, a szájharmonikát, a blues hangulatát, a beat-korszak lázadó poézisét, a protestáló hippiket, de persze a jó western- filmeket meg a countrymuzsikát is... Hát így, mondjuk, hogy mégis Villon és Robert Burns, továbbá Jack Kerouac és Ginsberg, Bob Dylan és Eric Clapton és a The Band ihlető hatására született meg John Coleman, aki később Jack Cole-lá lön. De „világrajöttébe” azért közelebbről „belejátszottak” Bródy János és Presser Gábor, vagy Bereményi és Cseh Tamás dalai; s egészen közelről pedig Egyed Péter kitűnő verseskötetének, a Búcsúkoncertnek a darabjai is... Másrészt Jack Cole dalai eredetileg gügye slágerparódiáknak íródtak, illetve eleve dalszövegeknek szerződtek. De persze csak a legelején, mivel a játszadozás utóbb kissé megsúlyosbodott... Eltelt ugyanis majdnem kilenc esztendő... És Jack Cole dalai pillekönnyedek maradtak, mint a sivatagos Monument Valley kőtömbjei. Jack Cole testvérem szerencsére még él és virulgat valahol Malibuban, mondhatni: mindkettőnk örömére szimultánt él velem... Bármikor visszatérhet, de csak néhány dalocska erejéig, hogy segítsen rajtam, ha túl nagy súllyal gördülne tovább ama kő.-Mikor, hogyan írsz verseket? Számítógéppel?- Verset én mindenkor, de csak amikor gyön. Amikor megérett. Ha se nem gyön, se nem érett - hagyom még, hadd forogjon a fejemben, hadd kallódjon cetliken a szekreteremben... Sokszor végleg elkallódik, fölöslegessé válik... De inkább a fejemben írok. Folytonosan tele vagyok legalább félszáz vers tervével, címével, kész strófáival, rímeivel; máskor csak kósza hasonlatokkal, metaforákkal, képekkel, megsejtett formákkal, szövegtöredékekkel, álmodott vagy napközben elkapott félsorokkal, szavakkal, dallamfoszlányokkal, ritmusféleségekkel... Sajnos, nem tudok kikapcsolni: mindig készül, mindig formálódik, történik valami odabent az öntudatlan tudatban meg alatta is... Csodálatos lehet! De nekem gyakran kibírhatatlan... Megvisel, kifacsar, kifáraszt, megtipor. De azért néha kész gyönyörűség! Nincs ebben semmi műhelytitok. Gondolom, hogy az írók általában így vannak vele. Együtt élnek, együtt mulatnak, együtt hálnak, együtt álmodnak kedves szavaikkal, szerelmetes mondataikkal. És ha papírra száll a vers... Hát akkor munka, semmi rejtelem! Piszmogás, törlés, variációk. Se bú, se öröm, csak lelki senkiföldje. Hideg láz, némi térmértan, lebegtető semlegesség. Olykor borús derű azért igen: egy csipetnyi a teremtésből. Ha jókedvvel „teremtek”, nagy vidámság látogat: előfordul, hogy (ha megtaláltam a vers nyitját, mikéntségét, formáját, titkos működését, harmadik rejtett értelmét, megfelelő sorait, pontosabb, hitelesebb szavait, szebb dallamát stb.) nagyokat kacagok, 31
