Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 4. szám - „Mint forró csontok a máglyán” (Kovács András Ferenccel beszélget Fűzi László)
gájánál... Világméretű és összmagyar. Csak magyar. Csak? Meglengethetjük a kalapunkat fölfelé. Föl és Felé, mert ó' nagyon messze, nagyon magasan van, ott lakozik a magasságokban. A magyar nyelvben és a világméretben... És lassan bevallhatjuk: Weöres Sándor a legvilágméretűbb magyar poéta, ó' a legigazibb világmagyar költő'. Hitem szerint.- Emlékszem, az első Lázáry René Sándor-versek megjelenésére a Jelenkorban, majd a Lát óban, aztán nagyon hamar jöttek hozzánk is a Lázáry-kéziratok. Eleinte filológiai felfedezésnek, később aztán játéknak tűnt. Mostanra neved valamiféleképpen összekapcsolódott Lázáry René Sándor nevével. Hol tartasz a Lázáry-hagyaték redaktálásával?- Nos, Laci, eddigelé ez a legnehezebb kérdésed... Mert csak túl bonyolultan, túl hosszan, túl sok filologizálással tudnék rá válaszolni. Mert magam sem tudom: hol tartok éppen? Tény, hogy Lázáry René Sándor föltámasztása, azaz fölfedezése bizonyos értelemben bajba keverte bennem a költó't, aki esetleg voltam, avagy aki csupán lenni igyekszem... Az történt, hogy visszavedlettem cédulanyesdekeló' filológussá. Egy múlt századi marosvásárhelyi költő'! Persze, csak afféle úri dilettáns, rejtó'zködó', visszahúzódó örök amató'r — igaz, hogy olykor profi ízekkel... Mert a költészetben nemcsak hibázni, hanem néha ráhibázni is lehet, szabad. Gondoltam: íme, a magyar líra kibice, balekje, aki részint a korabeli francia poézis (Baudelaire, Verlaine, Rimbaud) bűvkörében, szinte öntudatlanul is megír, összehoz egy kicsiny, egyenetlen és roppant ellentmondásos versificatori életművet, miközben egy fél életműnyire futó irományt megtagad, összetép, avagy eléget... Lázáry ugyanis csak ebben az egyben hasonlítható Mallarméhoz vagy Kavafiszhoz... De ugyanakkor arra is gondoltam, hogy bármilyen különc és dekadens, bármilyen görcsös és túl könnyed, bármilyen köny- nyelmű és holtkomoly is egyszerre ez a Lázáry - mégiscsak igen kirívó ritkaságnak számít marosvásárhelyi viszonylatban. Mint letűnt lírai jelenség... Hát akkor, úgymond, közzé kell tenni — hátha megéri... Igen ám, de akkor nemcsak részleteiben, hanem egyenesen a teljes hagyatékát! Az egészet. A legutolsó cetliig. Csak úgy érdemes, különben félmunka. Hát akkor nekiláttam, s mivel akkortájt jómagam is eléggé bús, dekadens, önemésztő, töró'dött periódusban le- ledztem - hát jól menegetett a redaktálás... A filoszkodás. Azóta Lázáry lón az én mindennapi gályapadom: összeláncolódtunk, valahogy összegabalyodtunk evezés közben... Néha gyűlöljük egymás rabságát, irigyeljük egymás szabadságát, elkívánjuk egymás verseit, szavait... De a sziszüphoszi munka, a szerkesztés még folyik. Nem szabadulhatunk egymástól. Most még. Olyan, mintha két életet írnánk. 0 előre, én meg visszafelé — de nem egy, hanem külön sorsokat. Kész tudathasadás. És mégis egység. Mert a költészet és a filológia útjai labirintikusak, kiszámíthatatlanok. Éppen ezért egymásnak koronatanúi vagyunk arra, hogy a bűnbeesés és a bűnhó'dés, a kárhozat és az üdvösség létezik. Akárcsak az univerzum fölfoghatatlan hangjai, a végtelenség csendje, hallgatása.- Mikor jelenik meg kötetben is a teljes Lázáry-hagyaték?- Ha megérjük, reméljük, hogy 1999-re. Lázáry születésének száznegyvenedik évfordulójára. Most fenyegetó'en soknak, rengeteg idó'nek és messzeségnek tűnik számomra ez a dátum. Még elég tetemesnek látszik az elvégzendő feladathalmaz, a filológiai aprómunka. Minek tagadnám? Fáraszt, kipusztít, fojtogat a fölgyűlt, tömérdek anyag. Habár hat rám, hatunk egymásra. Mégis néha félek, hogy amire Lázáry végre versificatorként megszólalhat, én már költőként (ha voltam egyáltalán) régen elhallgattam. Több, igazán jóindulatú barátom mondotta, üzente volt nekem, hogy hagyjam már abba, hagyjam a fenébe szegény 30
