Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 4. szám - „Mint forró csontok a máglyán” (Kovács András Ferenccel beszélget Fűzi László)
játék fölszabadító sokféleségében létező' generáció tagjai volnánk. Horváth azonban nálam árnyaltabban fogalmazott, valahogy így: „színházi nemzedék”. Gondolom, ez lehetne a kérdés arkhimédészi pontja... A Tompa Gabi esetében ezerszeresen igaz, mert nemcsak érzékeny poéta, hanem kitűnő' játékmester, s immár lassan világhírű színházi rendező' is. De talán annyiban igaz az én esetemben is, hogy valamelyest szintúgy a színház világából származom — noha én szabad választásomból kifolyólag nem lettem, nem lehettem végtére sem színész, sem rendező', habár már többször is megkísértett a pályamódosítás lehetó'sége... Talán majd egy másik életemben... Mert a színház, a színházcsinálás minden tekintetben teljes embereket, eró's személyiségket, öntörvényű alkotókat követel, és csak magának, méghozzá gyönyörű önzéssel! Meglehet, hogy így lett a világlíra az én magánvilágszínházam. Ahol teremteni, kitalálni, alakítani, alkotni, formálni, játszani lehet. Ahol én vagyok (vagy csak lehetek) mondjuk William Shakespeare és a rendező' és a színész és a színpad és a tó'r és a vér és a nagymonológ minden metaforája és valahány szerep. „Ide nekem az oroszlánt is!” Másfelől pedig vigyázat! Mert ez a szerepjátszás valóban vérre megy... Nemcsak maszk, hanem arc is. Nemcsak hideg eltávolítás, hanem forró közelség is. Tegyük fel, hogy a sokféle álarc mögött egyetlen arc van, s aztán azt is, hogy amaz egyetlen arc mögött sokféle igazi arc, illetőleg arcmás... Valamiféle fából vaskarika ez: a személytelen személyesség borzongatása. Mert ott végül is mindig én mondom a magamét. A szövegemet... Azaz dehogy: a szöveg mond engem. Enge- met is mond... Mindig én mondom. És nem én. Sosem én. Mégsem én. És mégis. — Mintha a teljes korábbi költészet „reflektálásának” a lehetőségét megteremtetted volna, s újra is mondtad, újra is értelmezted a magyar költészetet Balassitól (Júlia-ciklus) József Attiláig... Posztmodern gesztus volt ez, vagy az eljsajátítás vágya? — Nem tudom. Inkább sejtem. Is-issel válaszolnék. Egyrészt azért, mert gesztus is volt, önkéntelen, majd önkéntelenül tudatosult gesztus-sorozat. Nekem eleve ilyen gesztusokhoz volt gusztusom, franciábban: ízlésem. Gouter tous les gouts. Megízlelni minden ízlést, stílust, korszakot, szavakat, a létek sokféleségét s lehetőleg az idők összességét. Megízlelni, megérezni magát a folyamatot, az örök formálódást, a világ láthatatlan formáit, és benne magunkat, önmagamat. Elismerem: ez óriási vakmerőség, összeroppantó, univerzális kihívás. De legalább nem bebiflázható, nem poros ars poetica. Annak nem megfelelő. Nekem például rengeteg ars poeticám volna, ami csupán bonyolult kifejezése annak, hogy egy sincs. Mintha egész életemben egyetlen könyvet, egyetlen költeményt írnék... Mert engem voltaképpen a végtelenség és a teremtés foglalkoztat, a formálódás és a formálás érdekel: az alakítás lényege, az ismétlődések és egyazon- ságok mégis-mássága. Keresni és találni, és sosem tudni meg, hogy mindez már megtaláltatott. Le pari de Pascal. Hogy a végső dolgokról vagy a végtelenségről szóljunk. A mindenség szabálytalan játékszabályok, törvényszerűségek rendszere. Az univerzum csupán egyetlen gesztus kérdése. Utólag persze mindez nevezhető posztmodern gesztusnak is, de félek, hogy nem tudom: mi az? A hetvenes évek végén és a nyolcvanasok legelején a posztmodernizmus még nem volt ennyire divatban Európának eme hátsóbb traktusában. Inkább az abszurd, inkább a Camus-féle egzisztencializmus, inkább Augustinus, Giordano Bruno és Blaise Pascal — legalábbis számomra. Én például még 1978-ban olvastam az első Borgeseket, és akkoriban (szétszórt fordításokból) próbáltam valahogy elképzelni Pessoa költészeteit... A gesztus, amennyiben mégis létezett, valamiképpen olyan lehetett, mint amikor Vasco Nunez de Balboa tudatlanul és kellő grandezzával, 28
