Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 4. szám - „Mint forró csontok a máglyán” (Kovács András Ferenccel beszélget Fűzi László)

azaz pár kardsuhintással, ünnepélyesen birtokba vette a teljes Csendes-óceánt, anélkül, hogy sejtelme lehetett volna annak igazi nagyságáról, óriási kiterjedéséről, térségeiről és mélységeiről. A gesztus ugyanis bizonyos értelemben a konk- visztádori birtokbavétel, a hódítás és az elsajátítás felfedezői gesztusa is volt. Önkéntelen mozdulat. Ahogy az alkotó (túl a tudott, megtanult, megsejtett formák sokféleségén) formát ad magának, a világ anyagának. A nyelv felfedezésére gondolok. Arra, amit már untig ismételtem: a költészet voltaképpen a nyelvi jelenlét kérdése. Is.- A nyelv... A világból a nyelvhez menekültél. Menekülés ez, vagy a költő természetes lehetősége? Elfordul-e a költészet a cselekvéstől, vagy a vers a cselekvés?

— Talán mégsem volt az menekülés, sem valamifajta belső' emigráció, sem nyelvi cellalét, hiszen a nyelv valóban a költők egyetlen és a lehető' legtermészetesebb lehetősége. Korlátlan lehetősége, ha úgy tetszik. Költők a nyelvi lét korlátlan lehetőségein kívül nem léteznek. Vagy ha igen, akkor már nem költők. Akkor persze másfajta korlátlan lehetőségekre is ácsingózhatnak - például evilági kis hatalmakra, politikai befolyásra, hivatali bársonyszékre, bizottsági elnökségekre, ún. „irodalompolitikai” ítélőbíróságra... Tehát egy valamivel valóságosabb, anyagibb világ jótéteményeire. Mert azok is korlátlan lehetőségűek, és minden bizonnyal ezer gyönyörökkel, örömérzetekkel teljesek... És nekik is igazuk van, ha így választanak... Mélységesen megértem őket. Hát csak nem bolondok, hogy poéták maradjanak Magyarországon vagy másutt? Amikor bőven zsírozó hatalmacskákat gyűjtögethetnek össze maguknak a közügy avagy a költészet még nagyobb dicsőségére! Miközben megszűnnek költőknek lenni. Mert a költők fejedelemsége, a költők kinyilatkoztatott királysága nem e világból való. A poéták császársága (megjövendölt, megígért, megélt pokla, purgatóriuma és paradicsoma) tulajdonképpen maga a nyelv, a nyelv birodalma, amely számukra egy másik, autentikusabbb, mert igazibbnak vélt létet jelenthet. A nyelv (ha csak a játék és a jelenlét óriási terrénumaira, térségeire tekintünk) a költők lehető legnagyobb, legsajátabb, legsajátosabb szabadsága, ám ugyanakkor alázata, kegyelme és teremtő cselekedete is. Ezért a vers minden bizonnyal cselekvés is. De nem úgy, ahogyan azt a túlzó társadalom- és irodalompolitikai beidegződések, a bebiflázott avagy besulykolt mentalitások, különféle kincstári irányvonalak és ideológiák elvárnák tőle. Mondom, a költészet mára már nem úgy, nem mindig úgy társadalmi cselekvés, politikai tett, nemzeti dicsőség és népszolgálat, ahogyan azt a művészeteket szűkítő, megnyomorító elvárások és elvárók szeretnék hinni róla. Ez ugye a mindenható középszerűség, kiégettség pitiáner demagógiája: önnön fólmentése és fölmagasztalása. A líra igazi halála. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy bármifajta más doktrínerség, kizárólagosság, szűkkeblű sznobéria is szorongathatja a poézist - az is szegényítheti, szürkítheti a költészet színeit. Másrészt az igazi irodalom éppen az írás minőségi aktusa által messzemenően cselekedet, tett, alkotás és teremtés, mert a nyelvben van, a nyelv szellemében él, mert éppen a nyelvben, illetve a nyelv által benne és mégis fölötte áll mindennek. Vannak ugyan ideig-óráig így-úgy kisajátítható fontos életművek, nagy versek, de maguk a nagy költők sem kisajátíthatóak, s maga a költészet sem. Nem tudom, hogy a kórosan kisajátítók mihez kezdenének például Weöres Sándor költészetével? Meglehet, erősen zavarban volnának, mert Weöres valóban az egyik „legmagyarabb magyar” költő, sőt: egyenest „összmagyar”, miközben (éppen ezáltal) ijesztően, megismételhetetlenül univerzális tud lenni... S még akkor is, ha ezt a nagyvilág alig sejti róla: világméretűbb poéta ő, több nála sokkal kevésbé tehetséges, ám szerencséjére francia vagy amerikai költőkollé29