Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 4. szám - „Mint forró csontok a máglyán” (Kovács András Ferenccel beszélget Fűzi László)
bele két csodálatos ember életébe, no meg egy színházi létbe, nemkülönben édesapám hatalmas könyvtárába... Apám tulajdonképpen az irodalomtól pártolt át Tháliához: igaz, sikeres színházi emberként is mindvégig kiegyensúlyozott, hiteles, megbízható filosz maradt, hiszen a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem tanársegédi állásából, illetve a Gaál Gábor-féle Utunk szerkesztőd asztalától szegődött színésznő édesanyám mellé. Elment színházi dramaturgnak, beállt irodalmi titkárnak ama immáron legendás fiatal társulathoz, amely a rendező Harag Györggyel egyetemben állandó színházat alapított Nagybányán, majd pedig Szatmáron... Afféle Sturm und Drang volt az, hőskorszak, ha úgy tetszik. Jó, jól működő, friss, önnön tévedéseiből, kis bukásaiból is megújhodni képes, élő és lélegző színház volt, amelynek jellegzetes arculatát egy nagyszerű együttes, illetőleg egy igényes együttesség határozta meg. Nos, ebben vállalt és játszott igen fontos szerepet kezdetben Haraggal vállvetve, majd Harag hirtelen távozása után, a hatvanas évektől rendezőként is az én édesapám... Gyanítom, hogy titkon, a maga szemérmes, túlontúl szerény módján megszerette, és máig is szereti akkori munkáját, makacs büszkeségű színházi muszájherkulességét. Mindenesetre a szubjektív ítéletek ódiumát is vállalva kijelenthetem, hogy kevés két olyan színházi embert, ahogy mondani szokás: „művészházaspárt” láttam, ismertem eddigi életemben, mint az én drága, jóhiszemű, naivitásban és visszahúzódó szerénységben egyként óriási szüléimét... Higgadtak, komolyak, kiegyensúlyozottak, s ha kellett, szemérmes távolságtartóak, mindvégig emberségesek tudtak maradni a legnagyobb kihívások, hízelgések, hívságos kísértések, sikerek, sűrű ünnepeltségek idején is... Hogy két (ki kell mondjam) tehetséges ember tisztán járja meg, emberszabásúan vészelje át azt a pokoli mennyet, azt a mennyei, gyönyörű poklot, ami a színház - szinte hihetetlen! És mégis. És nemcsak ők... Az a szatmári társulat még a hetvenes években is kiváló társulat volt. Már nem tudom: hová lett, mivé lett? Szinte kedvem támad most fölsorolni mindőjüket, a színészektől a színházi személyzetig mindenkit, mert nagyon megérdemelnék, mert köztük nőttem én fel, bizonyos értelemben mind az én tágasabb vett családomhoz tartoztak... De az a színház, az a társulat lassan már láthatatlanná oldódott, szóródott szét az időben - már csak a magasságokban él tovább... A titok föltehetőleg a színház mindenekfeletti szeretete lehetett, az együttes teremtés öröme, a szakmai alázat mértéktudása és formaérzete, amely nélkül nincs minőség, sem alkotás, ha mégoly pillanatnyi, múlékony, halandó, efemér is, mint a színház művészete. Mert az külön lét, autentikus lét, amely újra meg újra külön életeket követel: csodálatosan, fölajzottan, fölfokozottan, a maga gyakorta kegyetlen törvényei szerint. Alázattal és nagy türelemmel tették rá egész életüket az én jó szüleim is... Mert igazán csak úgy szabadna. Tőlük tanultam ezt is: a teremtési áldozatot. Meg azt is, hogy a színház, akárcsak bizonyos értelemben a művészetek vagy a költészet, időről időre Kronoszként falja föl saját édes gyermekeit... Ha szüléimről szólok, úgy érzem, magamat mondom ki velük, helyettük, másokkal, más világokban. Éppen ezért nem hinném, hogy az imént csak a fiúi elfogultság beszélt volna belőlem, mert mindez már színháztörténet: ellenőrizhető volna, hiszen túl a száraz lexikoni szócikkeken színikritikák, esszék, tanulmányok és monografikus írások szólnak - azaz újabban beszédesen hallgatnak minderről. Elhallgatnak, inszinuálnak, diminuálnak lehetőleg minden minőséget, mintha a jelen színházi semminőségén valami kicsit is segíthetne az, hogy visszamenőleg elhallgatnak mindent, hogy színművészeti lényeget, lényeket és tényeket törölnek el, nyilvánítanak semmissé, de nem a mindenkori színművészet, hanem a legbecstelenebb, legszemforgatóbb önérdek és a mindenható 22
