Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 4. szám - „Mint forró csontok a máglyán” (Kovács András Ferenccel beszélget Fűzi László)

középszer nevében! Egyszóval: nem a színpadi jelenlét túltelítettsége, hanem az önelégült vidékiesség nárcisztikus túllihegettsége jellemezhetné legjobban azokat a pitiáner és valóban provinciális (személyes és személyi) kultuszokat, amelyek velejükig színházellenesek, színházidegenek, művészet nélküliek és hitelesség híjával valóak, mint sablonos olcsóságok, poros zsólc, megposhadt poénok, mint levitézlett, ám színfalhasogatóan deklamáló, rossz ripacsok dicsőséges bo- torkálása a világot jelentó' deszkákon...Uff! Mindezt azért mondom most és ilyen hosszan elkalandozva, mert ez régóta valamiképpen kimondásra várakozott bennem, mivel szentül hiszem, hogy mindez nemcsak a szüleim és egyetlen színház életére, létére vonatkozik, hanem titokzatosan és eltéphetetlenül kötó'dik gyermekségemhez és ifjúkori eszmélésemhez is: mindahhoz, amit és ahogyan azóta keresni, csinálni próbáltam... Mindez számomra életbevágóan fontos, az én saját életemhez nó'tt: hozzám is tartozik. „Hozzámszervesült”, hiszen sokszor vérremenó'en, nagyon is reálisan és problematikusán van jelen mindennapjaimban. Mondhatni rögeszmeszerűen létezik, él tovább bennem. Engem is, Laci, mint bármely más embert, érzelemből és értelemből gyúrt ilyenné a sorsok sokasága. Számomra ezerszeres örömmel és szomorúsággal, szinte drámaian igaz, hogy érzelemből és értelemből volnék, hiszen (Shakespeare-rel szólván) olyan anyagból vagyunk, mint az álmaink... De túl az apollóni és a dionüszoszi lét örökös feszültségén, olykor úgy határoznám meg magamat (ezt az örökösen fölizzó, túl rezzenékeny idegrendszert), hogy én valamelyest a nagy Világkönyvtár és a nagy Világszínház nászából, szép feszültségéből származom... Azaz dehogy!... Pedig, látod, a mondat végül sikerült, de mégis csak sejtelmes túlzás maradt: egy túlérzékeny felnó'tt gyermek túlzása.- Kiket ismertél meg a gyerekkorodban?- Hát erre megpróbálok valamivel tömörebben, lehetőleg csak három lép- csól>en válaszolni... Ebben is szerencsém lehetett, mert még utólag is úgy látom, hogy annak idején csupa nagyszerű ember forgolódott körülöttem... Szívesen mesélnék itt most marossárpataki apai vagy kolozsvári anyai nagyszüleimről, akiknek mindmáig nagyon sokat köszönhetek, ha megköszönhetném valaha is és egyáltalán, hogy úgy szerettek, úgy voltak velem, hogy hajdani jelenlétük máig is visszasüt rám, segít rajtam, s nehéz pillantaimban megsugarazza arcomat... Őket név szerint is megidézném, fölsorolnám, mint egy saját, legbensóLb siratóéneket: Idó's Kovács Ferenc, Kovács Ferencné született Hajdú Mária, Elekes József, Elekesné született Horváth Irén... Az idó'k folyamán hatalmas siratófalak emelkednek bennünk, lassan túlzsúfolódunk, észrevétlen föltelító'dünk, megtelünk halottainkkal... Közeli rokonok, színészek, színésznőid, díszletfestólc, gyerekkori barátok, tanárok, távoli ismerősök térnek meg belénk, a hallgatásba. Mindenki egyre ismerősebb lesz. Akkor. Hogy kiket ismerhettem meg gyerekkoromban? Hát hozzánk, a Kazinczy utcai, majd késólib a Sugárúti lakásba is rengetegen jártak, persze nemcsak színészek, rendezőid, díszlettervezőid, színikritikusok, hanem írók, költőid, újságírók meg képzőművészek is. Szüleim barátai, jó ismerősei... Talán nem túlzás, ha úgy fogalmaznék, hogy egyfajta kulturális gócpont voltunk, valamiféle központ, vidám találkahely, mintha irodalmi szalon lettünk volna. Aki csak megfordult Szatmáron, az a legtöbb esetben megfordult nálunk is: meglátogatta szüléimét. Szép vendégeskedések, jó beszélgetések voltak azok!... A névsor hosszú volna, korántsem teljes, de nekivágok kapásból: Kányádi Sándor, Páskándi Géza, Panek Zoltán, Szász János, Anemone Latzina, Majtényi Erik, Földes László, Földes Mária, Fischer István, Halász Anna, Kacsir Mária, Páll Árpád, Huszár Sándor, Bodor Pál, Fodor Sándor, Bajor Andor, Gel23