Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 3. szám - Beke György: Mi menthetné meg a csángókat?
tében? Egy olyan „láthatatlan" határt húztak meg a Keleti-Kárpátok gerincén, amilyen szigorú zár még 1918 előtt sem választotta el a Csángóföldet a Székelyföldtől. Román csendőrök, katonák állták útját a csángó keresztaljaknak, amelyek a Somlyói búcsúra igyekeztek, pünkösdkor vagy Kisboldogasszony napján, szeptemberben. Pedig 1918 előtt az országhatár sem tartóztatta fel őket. Sőt, a moldvai vajdák egyenesen elősegítették csángó híveik zarándoklatát. Az egyik fejedelem hatalmas erdőséget ajándékozott a csobotfalvi plébániának, hogy ennek fejében az egyházközség biztosítson szállást búcsújáró csángó alattvalóinak. Ebből épült a hatalmas, kúriaszerű plébánia, ahová most is rendszeresen betérnek a moldvai zarándokok. Gergely István plébános úgy mondja, hogy valósággal „hazajönnek" ide. Kitiltották a magyar folklórgyűjtőket Moldvából. Legendák születtek arról, hogy az egyik legavatottabb néprajzos, Domokos Pál Péter hogyan járt túl a román csendőrök eszén, és fáradtolajat árusítva kereste fel a csángó falvakat. Nem látták szívesen a moldvai hatóságok a rokonlátni érkező gyimesi csángókat sem. Pedig a Szeret mentén is, a Gyimesekben is számon tartották a szétszakadt rokoni szálakat. Középlokról Molnár Károly rendszeresen látogatta egyik atyafiát Lészpeden. Ambrus István Károly cserekereskedelmet folytatott Lujzikalogor csángó faluval, annak is a bírójával, Farczádi Jánossal: burgonyát vitt neki, kukoricát hozott tőle. Kápolnapatakon, az egyik gyimesvölgyi „patakvölgyben", vagyis településen Tankó János-Póra nagyapját emlegette nekem, akinek közeli rokona élt Lészpeden, az Aranyosbeszterce menetében. Az első világháborúig rendszeresen eljártak egymáshoz... Trianon után „kémekké" nyilvánították a havasi örvényeken átkelő székelyeket és a csendőrőrs pincéjében kötöttek ki... Még szigorúbbá vált a láthatatlan határ a Keleti-Kárpátokban a pártdiktatúra idején, amikor az ateizmus jegyében szerették volna távol tartani a vallásos csángó katolikusokat Csíksomlyó kegytemplomától, a Mária-búcsúktól. Katonaság zárta le a havasi átkelőket. Erre a csángók nem csoportosan, hanem kettesével, hármasával kísértették meg a kerülő ösvényeket, mégis elmentek a Somlyói búcsúra. A templomi zászlókat ruhájuk alá rejtették, és csak Mária közelében bontották ki. Nem egyszer helikopterrel keresték őket a havasokban. Papjaik nélkül jöttek Somlyóra. A moldvai katolikus papok, szinte kivétel nélkül csángó szülők gyermekei, ádázabb ellenségei lettek a székelyeknek, Csíksomlyónak, mint a pártaktivisták. A búcsús csángóknak a zászlókat ki kellett csempészniük a templomokból. Hazatérésük után nem volt ajánlatos mesélni arról, hogy merre jártak, miért hiányoztak pünkösdkor falujukból. Mindezek ellenére, nem a falusi papoktól indult el a gyűlölködés, a nemzeti renegálás megkövetelése. Bukarest állami beavatkozása érhető tetten. Az olasz misszionáriusok hajdanán — a magyar ferencesek kiszorulása után — pusztán kényelmi szempontból románosították az egyházi szertartást és a prédikációt. A missziós területeken — Moldva annak számított — kötelező volt a nép nyelvén prédikálni. Az olasz „papocskák" számára — így nevezi őket a csángó népnyelv — nehéz volt a magyar nyelvet elsajátítani, annál könnyebb az újlatin románt. Azt jelentették hát központjuknak, hogy ők a nép nyelvén prédikálnak — románul. Akadtak a híveikhez és a magyar nyelvhez hűséges papok, nem is kevesen. A múlt század közepén Klézsén szolgált az a Petrás Ince János ferences szerzetes, aki a csángó folklór első gyűjtője volt, a magyar tudomány máig tisztelt, kiváló munkása. Igaz, hogy ebbeli — vagyis népköltészet-gyűjtő — tevékenységét 85
