Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 1. szám - Szepesi Attila: Piacképes szonett; Kórémuzsika; Filmkockák, 1956; Sakál-ének; Van Gogh: Varjak (versek)

Sakál-ének

Korgó gyomrom kínnal tele, étkem varjak eledele, károgó varjaké, sorsom szurtos ebeké. Úton jártam bezzeg hajdan, csapszék zugán mulatoztam, el is dőltem, ma se bánom, gálád éjem visszavágyom. Kínált kántor, vad sipista, jutott snapsz és borovicska, most meg ócska lőre se, véget ért a víg mese. Tudtam egy-két kerge dalt is, rongya-foszló rühes kódis, kocsma-nótát, lator-nótát, iszákosok indulóját. Rámvihogtak bakamárik, bableveses hoppszasárik, ezt is, azt is megfurdaltam, combjuk között kalandoztam. Köd előttem, köd mögöttem, pállott-képű senki lettem, sakál-dalú göthös flótás, pokolbélű éhenkórász. Hálótársam patkányféreg, gajdolászva garast kérek, se holnapom, se szállásom, kuporgok csak dögröváson. Civakodik vélt kincseken polák, ukrán, arab, csecsen, aki meg a vesztét tudja: bukásáig a nincstelen. Lyukas peták, az se hullik, napom-éjem tovamúlik; mégse pök rám senkise, szélzúgás a gyászmise.

Van Gogh: Varjak

Húsomra szálló dögevőim, arcom hozzátok feketül: keringtek kormos-feketén, akár a Sátán jelbeszéde.

Körül minden magába horpad, a búzaföld, a háztető.

Alattatok alámerülnek tarlók és erdők üszkei.

Későre jár. Nincsen szavam. Ecsetem feketébe mártom.

Nem is ecset már. Durva csonk. Tépett szárnyatokhoz hasonlít.

Festem a végső éjszakát. Farönköt, málló köveket.

A szemem két fekete lyuk.

Lát feketében feketét.

És hová tűnik, Uramisten, amíg minden magába roskad e világvégi szemétdombon a veres, a kék és a zöld?

9