Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 2. szám - Legenda Aprily Lajosról (Összegyűjtötte Albert Zsuzsa)
négy gyermeket, és az előttünk végzett osztályból hármat, aztán Imre Sándor lányát, Imre Erzsébetet megkérte, aki idősebb volt nálunk, hogy ő legyen a gardedám, így lettünk nyolcán. Albert Zs.: Tehát nyolcán mentetek az ő meghívására Erdélybe. Victorné Bereczky P. : Megérkeztünk Kolozsvárra, ott várt minket Reményik Sándor, akit mi már innen Pestről ismertünk. A legelső utunk az Erdélyi Helikon kiadóba vezetett. Egyszercsak megjelent Tamási Áron,leült a kanapé sarkába, rágyújtott egy szivarra és nem szólt egy szót sem. Áprily megkérte Reményik Sándort, aki nagyon beteges ember volt, fizikailag ^gyenge egészségű ember volt, hogy jöjjön vele és velünk egy erdélyi kirándulásra. És erre Reményik igent mondott. Először a Há- zsongárdi temetőbe mentünk ki, rokonok, történelmi személyiségek sírfeliratait kerestük, olvastuk, és valami mélységes mély áhítat volt mindnyájunkban. Utána aztán elmentünk a Farkas utcába természetesen, ahol Lajos bácsi lakott is, ott van a Farkas utcai templom, ott van a kollégium, ahol Lajos bácsi tanított is. Bementünk a kollégiumba, megkerestük a padot, ahol Lajos bácsi ült, mikor diák volt, lestük a tekintetét, oda néz, nem néz oda, de megsimogattuk azt a padot, ahol ült. Albert Zs.: Mit gondolsz, miért vitt benneteket magával? Victorné Bereczky P.: Én többek közt azt is, hogy mikor ő eljött Erdélyből, akkor nagyon sok szidalom jött utána, megrovások, rosszallások, hogy ő otthagyta Erdélyt, mikor a többiek ottmaradtak. Talán védelmül is vitt minket, megmutatni, hogy azért nem hiába jött ő át Magyarországra. Másrészt, meg akarta keresni az ő fiatalkori emlékeit Erdélyben, amit mi nagyon boldogan meg is tettünk vele. A kalotaszegi templomozás után gyalog elindultunk lefele, fölfelé, be az erdőbe. Egyszer csak egy madár elkezdi hívni a párját az erdőben és Lajos bácsi ugyanazon a hangon válaszol neki. A kismadár bedől, válaszol, Lajos bácsi viss'/aválaszol, de a kismadár olyan izgatott lett, hogy Lajos bácsi abbahagyta. Akkor egyszer csak Lajos bácsi azt mondja: „Haliga!” Patakhangot hallott. Mindenütt a patakot kereste. Bejártuk itteni tanársága helyeit, Lajos bácsi nagyon mesélő kedvében volt, még a szertárt is megmutatta, ahol volt egy nagy farkas kitömve. Elmesélte, hogy Zsoli fia, mikor kicsi volt, akkor úgy megijedt, mikor bevitte a szertárba, hogy ijedtében hátrált, és azt mondta: „Jó kicsi farkas, jó kicsi farkas.” Kemény Jánoséknak Galonyán volt egy kis vadászháza, nem is kicsi. Lábakon álló boronaház volt, a lányok két szobája vastagon finom friss szalmával megtöltve. Mint az indiánok, úgy vetettük bele magunkat. Napközben felmentünk az Istenszékére, a Galonya patak mellett. Korán indultunk vissza, mert Lajos bácsi még világosban pisztrángot akart halászni. Akkor kicserélte a zöld kalapját zöld lapulevélre, egy nagy lapulevelet tett a fejére, mentünk mögötte kosárral, abba is tettünk lapulevelet és a fogott pisztrángokat oda betettük. Annyit fogott, hogy végül is a vacsorát azzal tetéztük meg otthon. Az 1936 őszi tanévnyitón hosszan elmondta a kirándulásról pedagógiai élményeit. Az a nyolc pesti lány hogy tud Erdélyben alkalmazkodni, akár a bárói kastélyhoz, akár az esztenai pásztorhoz, akár az áhítatos Körösfohöz, mert ott voltunk templomban, akár a talán még áhítatosabb Házsongárdi temetőhöz, szóval, megállapította, jó a nevelés. Azt is látta aztán, hogy milyen nehezen szakadunk el a Baár-Madastól, ezért többünknek feladatokat adott az iskolában még az érettségi után is. Egyikünk cserkész vezető lett, mikor már az orvosi egyetemre járt; mikor én teológiára jártam, akkor az akkori negyedikeseknek bibliaórákat tartottam. A másikunkat megkérte, hogy az irodába menjen be neki segíteni, szóval nem is akart elhagyni minket. Aztán később kijártunk hozzá Szentgyörgypusztára. Rendszeresen összejöttünk évenként egyszer-kétszer, a Ravasz cukrászdában, a Malomtó presszóban, Lajos 57
