Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 2. szám - Legenda Aprily Lajosról (Összegyűjtötte Albert Zsuzsa)
nagyon kellemes dolog lehetett. Olyasféle, mintha valaki egy óriási csivitelő madárkalitkában élne, de ha most alaposabban belegondolok, vannak ennek bizony kellemetlen vonatkozásai is. Azt hiszem, ugyanazért kellemetlen is lehetett, amiért kellemes volt, mert egy óriási, csivitelő madárkalitkában élt. Hatalmas közellenőrzés alatt, mint költő, és mint pedagógus. Nagyon meglepett bennünket az a fegyelmezett gyöngédség, amivel bánt velünk, mindannyian nagyon szerettük. Áprily volt az első költő, akit megismertem, nekem azonban ez az ismeretség a továbbiakra nézve is rendkívül fontos volt, hiszen Áprily volt az, akinek először mutattam meg a gyerekkori verseimet. Például, egyszer behívatott az irodájába — mert ő foglalkozott a tanítványaival, velem is - mondott egy-két szót az éppen aktuális gyerekversemről, majd rámutatott az egyik vers-soromra és azt mondta: „Itt rossz a jambus.” Aztán rám nézett, és láthatott valamit az arcomon, mert megkérdezte: „Tudja maga, mi a jambus?” Mivel tizenkét éves voltam, pirulva kellett válaszolnom, hogy sajnos, nem tudom, azonban a továbbiakban sikerült megtanulnom, - tőle, s általa, meg az iskolában is, ahol még tanítottak verstant, hogy mi is az a jambus. Tehát a jambusokig lemenőleg és a vers képzetéig felmenőleg rengeteg sok mindent tanultam Áprilytól. Persze mindannyian rajongtunk érte, és könyv nélkül fújtuk a verseit, nekem azonban közelebbről is nagyon fontos volt az Áprily példája: valahogy rávett engem arra, hogy ne hagyjam abba a versírást. Tudod jól, hogy majdnem minden gyerek ír, illetőleg csinál verset, a ritmusnak, a mozgásos energiának, a beszédkészségnek a gyakorlása ez, és talán azt lehetne mondani, hogy költő az, aki nem hagyja abba. Aki továbbra is csak íija azokat a verseket. Ebben az abba nem hagyásban, ebben a folytatásban volt nekem nagyon fontos Áprily személye. Romantikus költőalkat volt. De a romantikát nem a szenvedély oldaláról kell most érteni, inkább már a másik fajta romantikus típusra kell gondolnunk, mit tudom én, Alfréd de Vigny, aki írta azt, hogy a hallgatás nagy, a többi gyöngeség. Áprily versei tele vannak hallgatással. Nagyon sokat mond azokkal a beletitkolt tartalmakkal, amelyek nem jelennek meg ténylegesen, szóbelileg a verseiben. Milyen volt Áprily? Olyan volt, mint egy erdész, mint egy halász-vadász, akinek titokban otthon tele van polcolva a szobája könyvekkel, aki meg nem szűnő szellemi foglalatosságot folytat. Nagy kirándulás-vezető. Kirándulásokat tettünk vele erre- arra, a pilisi hegyekbe, tőle tanultam meg, hogy milyen az a leánykökörcsin, milyen a kikerics, ez nagy dolog kérem, mert a kökörcsint és a kikericset mindenki össze szokta téveszteni. Mind a kettő lila, rövidszárú virág, de a leánykökörcsinnek a szirmain kicsi bundák vannak úgy, hogy meg tud élni hóban is. Nagyon szerette a madarakat, a versei is tele vannak madarakkal, őszapókkal, cinkékkel, pirókokkal, ott van a szép korai verse, a Walther von der Vogelweide madarával. Tele volt a kisoroszi háznak a környéke csodálatos állatokkal. Kirándultunk oda hozzájuk, és sétát tettünk az erdőben messze-messze be a hegyek közé, dombok közé, és egyszerre csak alkonyodván, azt mondja Áprily, hogy figyeljetek csak! A féljem meg én figyelni kezdtünk, és valóban hallottunk is valamilyen hangot, ami olyan gurgulázó, kopogó hang volt, mint hogyha valaki egy ajtón kopogott volna. - Halljátok ezt a kopogást? - Igen. - Tudjátok, mi ez? - Nem. - Ez lappantyú. Döbbenten hallgattuk a szót. Mi is az a lappantyú? Kiderült, hogy egy madár. Más neve is van, úgy is hívják, hogy kecskefejő, ő persze rögtön megmondta a latin nevét is. Bár látni nem láttuk azt a lappantyút, csak később, miután szürkületi madár és nagyon-nagyon ritkán található Magyarországon, megtanultam egy életre, hogy mi is az a lappantyú. Victorné Bereczky Piroska.: A Baár-Madasba jártam, hetedikben tanította a filozófia propedeutikát, és nyolcadikban a pszichológiát. Ez volt a kapcsolatunk, mégis valahogy úgy jött ki, hogy vele mehettem Erdélybe, nyolc diáklány között én voltam az egyik. Az önképzőköri elnökünket kérte meg, hogy válasszon ki az osztályból 56
