Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 12. szám - Lengyel András: „Arcodról a festék nem mosódik le” (A levélíró Kosztolányi)
mint pl. a József Attilához írottat, akkor ez a változás teljesen szembeszökő'. Fiatalabb költó'társának, pártfogoltjának ugyanis csak ennyit írt: „Drága Attila, / köszönöm, nagyon köszönöm. / Mikor látunk? / Ölel: / Kosztolányi Dezső.” (Lev.725.) Ez - s az e típusba tartozó többi — levél ugyanis minimális „ügyintézésen” túl voltaképpen csak a pőre gesztust, a barátság kifejezését tartalmazza. A levél valódi célja ennek a gesztusnak a kinyilvánítása. Ezt a - mondjuk így - gesztus-levelet egyébként Kosztolányi mesterien művelte. E típusú, a kötetben viszonylag nagy százalékban szereplő leveleiben a pontos, célirányos tömörség, a hibátlan elegancia uralkodik. De ez a típus már egyáltalán nem az író irodalmiaskodó önmegnyilvánítása, hanem - szükségképpeni önmanifesztációján túl - a mindennapi élet megkövetelte, jórészt kötelességszerű kapcsolattartás írásos lenyomata. (E vonatkozásban beszédes tény, hogy egy idő után - ahogy a rendelkezésre álló technika s anyagi helyzete megengedte - a levélírás mellé, sőt talán elé került gyakorlatában a telefon. A háború vége felé már saját telefonja volt [egy 1918. február 17-i levelében említette először, hogy: „Lakásomon telefon van”], s ettől kezdve amit lehetett a gyorsabb, kényelmesebb és közvetlenebb telefonálással intézte el. Levélírásának fiatalkori funkciója pedig redukálódott, illetve más területre helyeződött át.) A levélíráshoz való viszonyának átalakulása, persze, részben korspecifikus jelenség; az értelmiségi — középosztályi — életforma fölgyorsulása szűkítette a szabadon fölhasználható időt, racionalizálta a kapcsolattartást. A Kosztolányi-levelek jellegének, funkciójának és stílusának átalakulása mindazonáltal magának Kosztolányinak az átalakulását is jelzi. Az első fiatalságán túljutó író ugyanis nemcsak kezdő évei pózoló szertelenségeit vetkőzte le nagymértékben, de - legalábbis a levelek tanúsága szerint - elvesztette emberi kapcsolatai jórészének nyitottságát is. A levélírás, számára, pályája nagyobbik részében s legtöbb összefüggésében nem a vallomás, a kitárulkozás „műfaja” volt, hanem az elengedhetetlen kapcsolattartásé. Szerencsére e kapcsolatok, amelyek között élnie, tevékenykednie kellett, meglehetősen sokrétű és gazdag emberi s intellektuális világot jelöltek ki. így óhatatlanul ezerféle összefüggésben kellett megnyilatkoznia. Következésképpen akár akarta, akár nem, meglehetősen sok mindent elárult magáról, emberi, írói világáról, meghatározottságairól. S önreflexiója is kezdettől erős volt: önmagáról sok mindent ő maga fogalmazott meg a legpontosabban. Ami nem csoda vagy véletlen: önmagát alighanem ő ismerte a legjobban, legmélyebben, hiszen érzékenysége, intellektusa is jóval átlagon felüli volt. Önismeretről tanúskodó reflexióit pedig még pózai és manírjai sem fedhetik el szemünk elől. 3 A levelekből kirajzolódó eseménytörténeti szint (ahogy erre már utaltam is) igen gazdag. Voltaképpen Kosztolányi felnőtt életének szinte egésze megismerhető ezekből. Minden életnek, az övének is, persze, van egy rétege, amely nem rögzül, nem rögzülhet levelekben: megíratlanul száll el. De a levelek üy mennyiségben valamiképpen már erre az életrétegre is utalnak. Az egyes szövegek vagy explicit formában tudósítanak az eseményekről és relációkról, vagy ha nem, az implicit utalásokból ezek is kikövetkeztethetők. A személyes világ verbális szövetében valamiképpen az is megjelenik, amiről a megnyilatkozó éppen nem beszél, esetleg nem is akar beszélni. S minél többet szólal meg, annál többet árul el önmagáról akaratlanul is. A művészi ambíciójú unokatestvérrel, Csáth Gézával, vagy az ugyancsak költői álmokat dédelgető egyetemi társakkal, Babitsosai és Juhásszal való kapcsolat eddig is ismert volt. (A Babits, Juhász, Kosztolányi-levelezés Beha-féle gyűjteményéből e kép még plasztikusabb is, hisz abban a társak levelei is olvashatók.) Bár levélcímzettként csupán egyetlen alkalommal — egyetlen, egy mondatos levéltöredékkel - van jelen egy negyedik egyetemi társuk, a filozófus Zalai Béla, az elszórt utalásokból egyértelművé válik, hogy ő is a három költőhöz tartozott. Négyes barátságról volt tehát szó. Juhásznak írta Kosztolányi 1904 végén: „Sohasem felejtem el önöket. Önt, a bölcs, de tegyük hozzá, igen érdekes Babicsot, s az acélfejű Zalait. [...] A fejemet, uram, a fejemet önökért; itt a fejem.” (Lev.70.) Babitsnak 83
