Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 12. szám - Lengyel András: „Arcodról a festék nem mosódik le” (A levélíró Kosztolányi)
pedig pár hónappal később, 1905 februárjában így írt: „Zalai, ki most Párisba készül, addigra visszajó' hozzánk: ő lesz a mi Brandesünk. Juhász a költő'; ön az irodalmi mindenes. Én a drámaíró-jelölt.” (Lev.80.) S Zalai nem is volt méltatlan a három költőhöz; bár már 1915-ben meghalt, filozófiatörténeti szerepe és jelentősége egyre nyilvánvalóbb. Alighanem igaza van ugyanis Lukács Györgynek, aki azt mondta róla, hogy az 1918. előtti magyar filozófia egyetlen igazán eredeti alakjaként kell számontartanunk. De kirajzolódik a levelekből a budapesti egyetem légköre, majd Kosztolányi bécsi egyetemi tanulmányának atmoszférája is. Utóbbi vonatkozásában fontos nyomok, utalások vannak a költő egyetemi stúdiumaira, gondolkodástörténetére vonatkozóan is. (Általában elmondható: az eseménytörténet Kosztolányinál igen nagy százalékban az intellektus mozgásának története.) Pályaválasztásának, újságíróvá válásának története is összeáll. Megismerhetjük előbb a Bácskai Hírlapnál vállalt „tanonckodását”, alkalmi közreműködését, majd - sorrendben — az első „igazi” laphoz, a Budapesti Naplóhoz kerülését, a Világnál, a Pesti Naplónál, az Új Nemzedéknél, végül a Pesti Hírlapnál töltött idejét, munkáját. Viszonylag jól - bár nem hiánytalanul - megismerhető a könyvei kiadóival (elsősorban Tevannal és Knerrel) való együttműködése; pénzkereső másodállásai (pl. A Hét, majd az Esztendő szerkesztőségében), Csáth Géza drogfüggősége ellen, Csáth megmentéséért vívott harca, stb. Összeállítható a levelekből budapesti lakásainak gyakorlatilag teljes listája, egészen a Tábor utcai saját ház megszerzéséig; telefonhoz jutásának története stb. Többé-kevésbé megismerhető szerelmeinek története (s elhalása) is — a szalmaláng föllob- banások mellett a legfontosabbak is. Előbb a Lányi Hedviggel, majd a Harmos Ilonával (aki a felesége is lett), legvégül pedig a Radákovich Máriával. (Utóbbi már a nagybeteg ember végső, jórészt önáltató follángolása volt.) De szociográfiába illő adatokat kapunk a háborús civil életviszonyokról, majd a húszas évekbeli életszínvonal-esésről is. Megismerhetjük gyermekéhez, Ádámhoz való sajátos, a külső szemlélő számára némileg túljátszott viszonyát; idős, nyugdíjba kényszerült apjának mentális gondozását (mert aligha kétséges, hogy az öregúr műkedvelő verselését fogadó gesztusai e körbe tartoznak). Nyelvészkedő, nyelvvédő ambíciója epizódjait. S mindenekelőtt a magyar írótársadalom különböző rendű és rangú képviselőihöz fűződő alkalmi, vagy éppen nagyon is tartós és bensőséges kapcsolatait. A kezdő, beérkező, majd a már irodalmi tekintélynek számító, mások pártfogójaként is föllépő író számtalan variációban lezajló megnyilatkozásai gazdag adattárat alkotnak; a filológusok kedvvel csemegézhetnek itt. Az eseménytörténet értelme, persze, mindig az eseménysornál mélyebben, az író cselekvéseit, gesztusait (is) meghatározó érzületi és gondolkodástörténeti közeg megértésében rejlik. Az életút egy-egy eseménye, mégoly sorsdöntő fordulata vagy állomása, csak ennek a közegnek az átvilágításával értelmezhető igazán. A levelek közreadásának mélyebb jogosultságát is ez adja. Némely esemény azonban, mondhatnánk, önmagában is léttörténeti érvényű. így, Kosztolányiról szólva nem hagyható említés nélkül rákbetegsége sem, amelynek története a levelekből viszonylag pontosan rekonstruálható, s amely nemcsak az író halálához vezetett, de — már előzetesen - életét is teljesen megváltoztatta. Kosztolányi számára közvetlen, „empirikus" valósággá változtatta a halálhoz mért élet metafizikai lehetőségét, s így észrevehetően fölerősítette életműve bizonyos lényeges tendenciáit. 4 A kör, amelyben a — levelekben is dokumentálódó — interakciók lezajlottak, érdekes kapcsolathálózatot (szociológiai műszóval: network-öt) mutat. A több mint ezer levélnek - az ismeretlen címzettűektől eltekintve - 212 címzettje volt. Ez nem kis szám, s föltehető, hogy ezen túl még másoknak is írt Kosztolányi, csak levelei elvesztek, vagy lappanganak. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy az első levél 1901-ből, az utolsó 1936-ból való, s a levelek voltaképpen három és fél évtizedben oszlanak el, sem a levelek száma, sem a címzettek köre nem látszik különösen nagynak. Kivált, ha tudjuk, hogy a címzettek több mint négyötöde csak alkalmi levelezőpartner volt, s csak egy, vagy egynéhány levelet írt nekik 84
