Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 12. szám - Lengyel András: „Arcodról a festék nem mosódik le” (A levélíró Kosztolányi)
írt, zömmel afféle „irodalmi” leveleket. Ambíciója, persze, elsó'dlegesen ekkor sem a levélíróé volt; önmaga keresése ennél lényegesen fontosabb lehetett számára. „A levélírás mindig utoljára marad életem programjában, bár majdnem szüntelenül toll van a kezemben” - írta öccsének 1903 októberében. (Lev. 18.) Ez azonban alighanem csak féhgazság; egy másik, kb. ugyanakkor írott levelében „elárulja” magát: még vázlatot is csinált episztoláihoz, alaposan fölkészült tehát megírásukra. („Miért írom ezeket most [...], mikor fel sem vettem a levél vázlatába - nem tudom.” [Lev. 18.]) Egy újahb, 1904 augusztusi levelében be is vallotta: „Valósággal szégyenlem már. hogy mindég [...] papolok, káromkodom, ordítok a magam mulattatására s a mások jogos, keserű bosszankodására. De annyi az életeró'm, hogy valósággal az őrület céltalan buzgalma lepett meg.” Majd, tovább: „írni mindent szeretek, még levelet is. Ennél csak egy kedvesebb dolog van: a választ olvasni.” (Lev.32- 33.) Ezekben a korai levelekben, amelyeket nagyrészt már a Babits, Juhász, Kosztolányi- levelezés Belia-féle kiadásából is ismerhettük, az irodalmi és műveltségélmények állnak középpontban. Amikor — látszólag - ügyintéző levelet írt, valójában akkor is irodalmi ambíciója, kapcsolatkeresése mozgatta a tollát. Az irodalmi levelezést voltaképpen csak a sűrűn adódó szerelmek és a ritkább „nő”-ügyek színezik. Úgy látszik, ezekben az egyetemista, pályakezdő éveiben jórészt csak az irodalom és a filozófia, ill. a nők érdekelték. Hogy a szexuahtás fontos volt számára („tiszta” és üzletszerű formájában egyaránt), nem igazán meglepő; az ilyesféle erős érdeklődése, mondhatnánk, életkori sajátosságként kezelhető. Az az ambíciója azonban, hogy a levelezés által (is) irodalmi életet éljen, s hozzájusson nemzedéktársai kézirataihoz, elolvasásra érdemes könyvekhez, irodalmi pletykákhoz, hírekhez - irodalomtörténeti szempontból annál inkább figyelemre méltó. Az információ áramoltatásának ez a formája és intenzitása már önmagában is érdekes. Részben azért, mert a jelek szerint ehhez voltak társak, s volt hozzá idő, alkalom s kedv. Részben, s elsősorban azért, mert ezek az eleve irodalmi szándékkal írott levelek Kosztolányi tollán egyúttal egy, általa képviselendőnek vélt irodalmi szerep s attitűd (ha úgy tetszik: póz) manifesztálásának s a társakkal való megismertetésének eszközei is voltak. Nem lehet kétséges, hogy volt egy elképzelt művész-magatartás, amelyet - mint élet- és viselkedésstílust - a fiatal Kosztolányi a sajátjává akart hasonlítani. Ez a közönséges halandók fölött lebegő, szecessziósán „dekadens” s finomkodó (bár fokozatosan egyszerűsödő és elmélyülő) magatartás, amennyire megítélhető, a hétköznapi élet kritikájának tekinthető. Ám nemcsak annak. Kosztolányinak ez a félig-meddig ösztönös, félig-meddig előre kiszámított törekvése irodalmi eszményeinek is lenyomata. Azért (is) levelezett, hogy ennek az eszménynek megfeleljen, hogy ezt az eszményt mint sajátját mutathassa föl nemzedéktársai előtt. Ez magyarázza, hogy barátságai, még a legfontosabbak is, elsó'dlegesen nem pszichológiai vonzáson alapultak (pl. Babits is, Juhász is egészen különböző, az övétől sokban eltérő lelki karakter volt). Alapjuk intellektuális választás, egy — implicit - irodalmi ízléshez és értékrendhez való rokon vonzódás volt. S önmagáról ő maga is csak az ezt megtestesítő szerepkészlet elemeit kínálta föl levelezőpartnereinek. (Megfejelve persze irodalmi tájékozódása dokumentumaival: élményekkel, véleményekkel, „olvasati” kísérletekkel.) Levélírói attitűdjében azonban egy idő után lényeges változások következtek be. Ez az átalakulás ugyan nem egyik pillanatról a másikra történt meg, inkább folyamatról volt szó. Nagyjából mégis időponthoz köthető. A fordulat valamikor 1906 körül, a Budapesti Naplóhoz való leszerződése táján következett be. Hivatásos újságíróvá válása ugyanis életforma-váltást jelentett. Ettől kezdve sokat, rendszeresen és célirányosan kellett írnia, az „öncélú”, írói attitűdjét próbálgató írásos magatartás-kísérletekre sem ideje, sem ereje, sem - föltehetően - kedve nem volt már oly mértékben, mint korábban. Sőt, szüksége sem igen lehetett már ilyesmire: kísérletezése terepe a professzionális újságírás lett. Érthető tehát, hogy 1911-ben már szerelmének, Harmos Ilonának is így írt: „Nem szeretek levelet írni. Én írással kaparok pénzt, és robot a betű.” (Lev.217.) 1922 szeptemberében gedig Amerikában élő barátját, Reményi Józsefet biztatta ily felemás módon: „írj gyakran. Én rettegek a levélírástól, de nagyon boldog vagyok, mikor levelet kapok.” (Lev.474.) Ez a fokozatosan kialakuló, de pályakezdése éveihez képest radikálisan új helyzet magyarázza, kogy újságíróvá válását követően fokozatosan rövidültek, célirányossá — többnyire ügyintéző jellegűvé - váltak levelei. Sőt olykor - már a húszas, harmincas években — puszta gesztussá, írásos „beszédaktussá” redukálódtak. Ha az olyan leveleit vesszük szemügyre, 82
