Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 12. szám - Finta József: Hova tartasz magyar építészet?

nünk. Egy épület még ma is 60-80-100 évre szólóan épül, tervezó'dik, s élete természetes módon bele fog nyúlni (ennyire azért legyünk optimisták) egy hazai 15- 20.000 USD-s „létezésbe”, amely kivetné magából az ezen életszínvonalú polgár számára használhatatlan, alulminó'sített építészeti „termékeket”. Nagyon nagy kérdőjele ez minden építésznek, s ennek az egész szakágnak, gazdasági-szociális- társadalmi-műszaki-esztétikai értelemben egyaránt; és az esztétikai kérdés e sorból a legkevésbé meghatározó. Az építészet SZOLGALAT-jellegéből következik a JELEN feltétlen ismerete, igényeinek kielégítése, de az a PROGNÓZIS is, amelyet — szinte bekötött szemmel is kötelező - JÖVŐBE LÁTÁSSAL meg kell hozzon. Az a képtelen méretű átalakulás, amely világméretekben körülölel, átformál, manipulál bennünket, azaz az INFORMÁCIÓS TÁRSADALOM TOTÁLIS kiteljesedése, átgyúrja minden materiális és szellemi mozgásunkat, közösségi és individuális létezésünket, munkastílusunkat, szórakozási szokásainkat, társadalmi hierarchiánkat, generációs grádics-rendszerünket.

A motorizáció detonálja a városok életét, a KULTÚRA INTERNACI- ONALIZÁLÓDÁSA a szellemi nemzethalálok vízióját festi elénk. Milyen építészet lesz az, amely ezekre a kérdésekre felelni tud, netán pozitíve MANIPULÁLJA a benne élők, használók közérzetét, cselekedeteit, vizuálisesztétikai kultúrszintjét? S lesz-e „nemzeti” építészet (kell-e ilyen legyen), lesz-e UNIKÁLIS nemzeti (magyar, közép-európai) LÉPTÉK, JELLEG, JELLEM, ÉLETFORMA?

Építészeti jelenünket persze nem ezek a távolinak tűnő gondok nyomasztják, aggasztják. A végletesen szétrobbant korábbi nagyvállalati szervezetet az 1- 2-5-10, max. 20-30 fős magáncsoportosulások, cégek szövete váltotta fel, s mindezen cégek stabil megrendelői háttér, banki hitelek, financiális megalapozottság, s egy őket befogadó és pártoló CIVIL KÖZEG híjával vegetálnak, próbálnak munkát találni egy végzetesen recessziós habitusú gazdaságban. Azokat a nagyobb, zsírosabb feladatokat, amelyek Budapesten, s az ország néhány szerencsésebb, fejlődésnek induló (jelesül és elsősorban dunántúli) területén igényként megfogalmazódnak, s hozzánk beérkező (persze jó, hogy beérkező) külhoni TŐKE hátán ülő, azzal együtt megjelenő, más nációjú tervező cégek viszik el, valójában törvénytelenül, szabályellenesen, de persze jószerivel önkormányzati jóváhagyószemet hunyó asszisztenciával. Ezt a piszkos játékot ismeri és látja a HATALOM is, de más, súlyosabb gondjai mellett mit sem törődik ezzel a parciális üggyel. A tervezőink pedig éhesek, kiszolgáltatottak, s maguk is beállnak abba a hajbóko- ló-kolduló sorba, amely rátapad erre az intervencióra.

Messze nem az a baj, hogy hazánkban külföldi építészek is dolgozhatnak, a probléma ott van, hogy (igen kis kivétellel) e külföldi irodák a harmad- negyedosztályú minősítést sem érik el, s gyarmatosított magyar feldolgozó- iparosaik sokkal jobb szakemberek, mint ők! S miközben a KÖZÖS EURÓPÁBA masírozunk, építészetünk (és nem hiszem hogy CSAK AZ) a provinciális ismeretlenség mocsarába süllyed, és reménye sem lesz eme reklámozatlan, anonim helyzetében egy EURÓPAI VERSENYÁLLAPOT kiharcolására (mint ahogyan ez pl. a spanyol, a portugál, vagy a görög építészeknek jószerivel sikerült!).

Arról, hogy nyugat felől ideérkező megbízóink, s azok építészei, üzletemberei, „menedzserei”, munkaszervezői miként viselkednek (emberként és szakemberként) velünk, inkább nem szólok. Megalázott vagyok és keserű, s örülök 62 évemnek. Ha már nem bírom tovább ezt a görnyedező létezést, abbahagyom. De hova jutsz Te, magyar építészet?

Budapest, 1997. május 8.

77