Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 12. szám - Ferdinandy György: Magyar Macondo (Gion Nándor: Ez a nap a miénk)
Ferdinandy György Magyar Macondo (Gion Nándor: Ez a nap a miénk) X A-mikor húsz évvel ezelőtt elolvastam Gion Nándor két regényét, a Virágos katonát és a Rózsamézet, őszintén szólva nem hittem, hogy a vajdasági Szenttamás krónikájának egyszer folytatása lesz. Az író ugyan jelezte, hogy a trilógia harmadik kötete még hátravan. De ki gondolta volna, hogy az 1941 és 1945 közötti véres évek történetét még a mi életünkben büntetlenül feldolgozhatja valaki! Márpedig a „Latroknak is játszott” - ez a trilógia címe - harmadik kötete az idei Ünnepi Könyvhétre megjelent! Hogy mi ennek az ára, arról most ne beszéljünk. A regény, fél évszázaddal a benne leírt borzalmak után sem a szabadság szülte rendnek köszönheti, hogy ma a könyvesboltok polcain lehet. „El kell menni onnan, ahol a ronda dolgok történnek, ki kell lépni a képből, ahol a Megváltót korbácsolják” - mondja a Virágos katona hőse. Az író azonban nem úgy értette ezt a kilépést, ahogy az húsz évvel később, a balkáni háborúban bekövetkezett. Annak idején még a Szabad Európa Rádiónak írtam Gion Nándorról. Valahol a világ végén, egy apró trópusi szigeten. Emlékszem, irigyeltem az ismeretlen pályatársat, aki - ha állandó félelemben is - de legalább a szülőföldjén él és dolgozik. Ma már nincs az irigységre okom: a vajdasági író - finoman fogalmazva — áttelepült Magyarországra, a trilógia harmadik kötetén pesti kiadó neve áll az újvidéki Fórum helyett. A Virágos katona még a remény regénye: „van rózsaméz, még akkor is, ha soha senki se látta” - állítja az elbeszélő. „Kell, hogy legyen.” A budapesti kötetben már nyoma sincs ennek a bizakodásnak. A Vajdaság felszámolása napjainkra utolsó stádiumába érkezett. Vajon milyen ez a húsz év késéssel, de mégiscsak világra jött harmadik kötet? Méltó folytatása a Virágos katonának és a .Rózsaméznek, és ez már önmagában is egy kisebb csoda. Egy regényfolyamnak nem szokott jót tenni, ha írója menet közben cserélgeti a nézőpontokat, identitásokat, lakhelyeket vagy kontinenseket. Ezért a folytatásért Gion Nándornak valószínűleg nagyon meg kellett küzdenie. Talán jó lenne együtt, egy kötetben is kiadni ezt a trilógiát. Húsz év alatt felnőtt egy új nemzedék, amely a harmadik kötet előzményeit nem ismeri. Márpedig a „Latroknak is játszott” egyik nagy erénye, hogy kötetről-kötetre követi néhány vajdasági (sváb, szerb, magyar, zsidó és cigány) család életét. Gion trilógiája csak így, együtt teljes és igaz. Az előzmények ismerete nélkül az 1941-es visszacsatolást követő kölcsönös megtorlásokat is nehéz megérteni. A tömény reménytelenséget, ami elfogja az embert, amikor vége szakad (de vége szakadt- e?) a második világháborúnak. 78
