Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 12. szám - Szathmári István: Szülőföldem, a Nagykunság
A kun ősökről és a város történetéről Hogy az elején kezdjem, őseim - amennyire tudom - mindkét részről mindnyájan kisújszállásiak voltak. Szülővárosom neve egyébként mai formájában - a Földrajzi nevek etimológiai szótára szerint - 1522-ben fordul elő először, de már 1395-ben a da tolható Kisszállás alakban. Mindez azt jelezheti, hogy a település kezdetben kis kiterjedésű volt, viszont az -új- névelem újabb vagy ismételt megszállásra utalhat. A város kun, pontosabban nagykun eredetét több tényező mutatja. Ma is a Nagykunságnak a közepe táján terül el, amely nevét onnan kapta, hogy ez a kunoktól lakott tiszántúli rész Mohács után sem néptelenedett el, s így sokkal több lakott helységből állt, mint a területileg valójában nagyobb, de elnéptelenedett Duna-Tisza közi rész, a Kiskunság. Aztán: a szállás szónak egyenesen ilyen jelentése alakult ki: „betelepült kun vagy jász nemzetség, csoport lakóhelye” (az említett szótár tíz körül sorol fel ilyen helyneveket). És arról sem feledkezhetünk meg, hogy a Kisújszállással határos Karcag város neve kun eredetű, úgyszintén a kisújszállási határrész-nevek közül: Turgony (ez korábban falut jelölt), Gyalpár, de - bár tudtommal még nem igazolták - ilyenek lehetnek a következők is: Szejkő, Igarió, Babó, és még sorolhatnám tovább. Mint ismeretes, a XIII. század közepe táján ezen a mocsaras, vizenyős helyen letelepedett kunok - katonáskodás fejében a hajdúkéhoz és a székelyekéhez hasonló kiváltságot is élvezve — viszonylag hamar elmagyarosodtak, korán felvették a kálvinista vallást, és mivel itt sosem voltak nagybirtokok, a „cuius regio, eius religio” elve később, az ellenreformáció idején nem érvényesült, megmaradtak reformátusnak. (Szép nagy, klasszicista jellegű, belső díszítésében copf stílusú templomunk 1788-ban készült el, farral a főutcára; a kis katolikus templom csak a XX. században épült). Úgy látszik, az 1700-as évek legelején a sorozatos ellenséges betörések miatt a többi szomszédos helységhez hasonlóan a kisújszállásiaknak is el kell menekülniük, úgyhogy a város még 1710-ben is lakatlan puszta. A Szabolcs megyei Rakamazról 1711 és 1713 között települnek vissza a kiváló vezetőnek bizonyult Csikay János kun kapitány irányításával. Szorgalmuk és a sokáig parlagon heverő föld bőséges termése révén gyorsan helyreáll nemcsak a korábbi rend, hanem minden tekintetben fejlődésnek indul a város. Az 1720-i összeírás szerint a családok száma ekkor 47 (300-320 lélek), de 1739- ben már a 3000-et is meghaladja. Vályi András „Magyarországnak leírása (I.—III. 1796-1798.)” című munkájában ezt olvashatjuk: „... határa elég jó, rétjei kövérek, legelője tágas, hala is bőven van..., nádjok elég terem, fájok nincs, borok is van...”. Egy Bedekovich Lőrinc nevű térképész 1799-ben keltezett kéziratos könyvében meg ez áll: „... lakosi mind Reformátusok, és vágynak mintegy hatezerén, ékesíti tágas temploma, és két emeletre díszesen épült Oskolája, melybe idegen gyermekek is bé-vétetnek.” A fellendülést jól mutatja az is, hogy 1786-ban már több mint ezer lélek vállalkozik arra, hogy a török időkben elnéptelenedett Délvidéken a bácskai Pacséron keressen jobb megélhetést. Egyébként ha az 1571-es török deftert, az 1720-as összeírást és a mai névsort összehasonlítjuk, a Rakamazról visszatelepült családok nevei között számos ma is élőt, sőt közismertet találunk, mint például Pocsai, Oláh, Szabó, Szántó, Szűcs, Kiss, Juhász, Török, Nagy, Tóth, Szőke, Szilágyi, Kerek, Ferenczi, Farkas, Kovács, Rázsó, Mohácsi, Varga, Bangó, Mile (1. Szabó Lajos: Kisújszállás újrate- lepülése. Kisújszállás és vidéke Nagykun kalendárium az 1992. évre. 43—49.) 67
