Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Ambrus Lajos: Táj - hármas homlokszemben
ban - noha avantgárdjukat már innét is kiküldték a terepre, szemleútra, kém- leló'dni, hová is települjenek a következő, immár végső és nagy szétbomlás-oszlás után? Boldogok, amiért felszabadultak az örökös és fárasztó védelmezőkötöttségek terhei alól, hisz minden „vagyonuk” csupán önmaguk és most mintha nem is akarnának ráismerni még saját ellenségeikre sem? Boldogok, hogy a jövőt szolgálják és ezzel máris teljesítették a Törvényt, noha eközben a legnagyobb bizonytalanságoknak tették ki magukat? Hogy visszatérhetnek az Ős- Természetbe, amelyben most a felhőtlen boldogság vakságával bíznak és kezdődhet minden elölről? De ebben a minutában, szigorúan csakis ekkor, nem előbb és nem később, a megnyugvás és a végső felbomlás közötti rövid eufórikus látszat-idillben lépek a színdarabba én, az eszes dramaturg, az emberfia, hogy az antréval mindent feldúlva-átalakítva, és persze „humanizálva” kavarjak bele a tájképbe. Felkapom méhészsipkámat és nyaktörő trapézgyakorlatok közt, lompos légtornász, a létrára hágok. Egyre közelebb kerülök hozzájuk és hamarosan sok ezer homlokszemmel fogok majd farkasszemet nézni - a méheknek hármas homlokszemük van a homlok felett és a fejen is két erősen szőrözött oldalszem 3500 kis szemcséből összerakva, amelyeknek következtében a méhek minden irányban látnak: előre, hátra, fel- és lefelé —; szóval ők most a legnagyobb békével tolonganak egymás hegyén-hátán, mint akik egyik éküket, mérges harciasságukat vesztették volna el, pedig csak a rövid, időleges fegyverszünet állt be. Meztelen karomat korábban könyékig vízbe mártottam és a méhészseprűvel tőlük egy arasznyira operálni kezdek: finom, körkörös, nyugodt, de határozott mozdulatokkal, érett gyümölcsként, lassan a befogó kasba kezdem söpörni a teljes demokráciát. Rétegenként fejtem onnét le őket, ahogy az alma vagy a körte testét hámozzuk csöndes téli estéken, midőn nem zavar bennünket semmiféle tévéhíradás - és ők sem zavarnak, bár a félelmet különösen akkor érezzük torokszorítónak, mikor a méhek nemcsak körüldongicsélik karunkat, hanem vastagon, több rétegben el is lepik azt, majd följönnek vállunkra-fejünkre-sisakunkra; békésen sertepertélnek, letelepednek, mintha a legvégsőbb helyüket lelték volna ott, éppen ott, a meglehetősen tágas univerzumban: pontosan rajtunk. Hallgathatjuk a különös dallamot, a mámoros öröm dalát és most észlelhetjük azt a különös, ritka és szenvedélyes szeretetet, amelyet csak azokban a kivételes pillanatokban érezhetünk, amikor másokon érezzük meg az irántunk való határtalan, szinte állati bizalmat. Arra koncentrálunk, hogy a beavatkozás hatására lassan bomló és néhol már ingerültebb hangokat is hallató nyüzsgésből végre az anya is belesöprődjék a ballal mozdulatlanul egyensúlyozott kasba, amelynek széleit, akárcsak magunkat, immár vastagon ellepett az 50 ezres izgő-mozgó, ezerfelé szétfutó irányba szökő, de valahogy mégis koordináltan összerendeződő hetyei „táj”. S ha végeztünk és azt képzelnénk, minden rendben volna, ugyanolyan nyugodtan és kiegyensúlyozottan visszafelé, lefelé az út a létrán, izgágább - testünkről menet közben felfelröppennek bizonyos csapattöredékek, a zűrzavarosabb, izgágább egyedek, de néhány tétova, aprócska kör megtétele után békésen visszaszállnak ránk, mint valami nagy darab, csábítóan mozgó lépesmézre. Aztán a kast lassan felfordítva ráhelyezzük az előre odakészített hófehér vászonabroszra; kis bejáratot hagyok és leporolom magamról a kilónyi, nyüzsgő-döngicsélő fölösleget. És nyugtalanul várhatom, hogy a nép megbizonyosodjon róla, az anya bent van-e, mert jelenlétét kitörő örömmel nyugtázzák és hosszú, fekete csíkban, tömött sorokban masíroznak befelé a kasba. Néhány óra elteltével ők is megnyugszanak, ekkor kerül sor az operáció utolsó szakaszára: az egész színtársulatot új helyre költöztetjük — beleütjük-öntjük őket a kaptárba, ahová ha csak az anya egyedül esett volna 198
