Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10-11. szám - Ambrus Lajos: Táj - hármas homlokszemben

hét óra tájékában; a fények tompák, de még határozottak. Ez a stabilnak látszó hetyei táj, ott a meggyfán, olyan hangfekvésben döng-zúg-muzsikál és oly elemi erével és olyan szigorú monotóniával, mintha az elvirágzott gyümölcsfa izgatott műrepülőként épp most készülne, egy elegáns búcsúkor leírása után, végképp elröpülni-húzni ebből a dögletes árnyékvilágból. A csüngó'-lógó, nyüzsgő, egymáshoz dörgölődző táj legalább 50 ezer főből áll és csupa szűzlányból! — a fényt, és persze a tájképet az a pár száz otromba, léhűtő hím sem képes lényegesebben elrondítani. Bódítóan boldogok ők, írjuk újra, szinte részegek ön-eufóriájuktól és pontosan úgy viselkednek, mintha biológiai-történelmi elhivatottságuk csúcspontjára értek volna. És persze ott is vannak - alighanem végrehajtották a világegyetem egyik legnagyobb csodáját: egy teljes, karakteresen strukturált kollektív közösség, gazdasága-szervezettsége-életereje csúcsán valami elképesztően nemes gesztussal lemond mindenről és egyszerűen feláldozza magát; csapot- papot hátrahagy, hogy ezzel saját utódainak ajánlja fel egy nem kevésbé teljes és univerzális lét lehetőségét. Ez az 50 ezres táj épp az imént még civilizált, kiépített és anyagi javakkal elhalmozott lakóhelyén tankolt fel a Nagy Utazáshoz szükséges üzemanyagokkal, ősi nektárokkal, mézzel és virágporral, majd saját előkészületét is, de főképp az egymás közt szövődött sokféle és bonyolult viszonyt egyszerre egy hatalmas rendezőelv, ahogy életünk lírai monográfusa, Maurice Maeterlinck nevezi, a „kaptár szelleme” alakítja át; - úgy rendezi és struktúrába, ahogy és amint a Nagy és Fenséges Természet léte és értelme megkívánja. Ugyanis az előkészületek csúcsán egy bizonyos jelre, amelyről sosem tudni pontosan, mely pillanatban is fog bekövetkezni, mert nem valamiféle katonai hívó-ingerlő-kódolt harsonaszó ez és nem is elismételt rádióüzenet vagy efféle hívás - bizonyára metafizikai jel-alakzat, amely az anyától, az öreg királynőtől ered; szóval erre a hirtelen jelre a „kaptár szelleme” kilökte-kizúdította őket a kaptár homályából a vakítóan éles napsütésbe. Őket, de csakis őket, ezt az 50 ezres népet — az otthon maradt fiatal anya, akit maguk nemzettek, dajkáltak, neveltek fel a legalább ilyen erős és ilyen árnyaltan strukturált ifjúsággal együtt, boldogan foglalja el a civilizált, kiépített és anyagi javakkal ellátott lakásban a léputcákat.

„... mintha a város minden kapuját egyszerre valami hirtelen, heves lökés pattantaná fel s a fekete tömeg a nyílások száma szerint, kettős, hármas vagy négyes, feszült, rezgő és szakadatlan sugárban tódul, vagy inkább buggyan ki rajtuk, majd a levegőben szétáradva, azonnal százezer vadul csapongó s átlátszó szárnyból szőtt, zengő hálóvá tágul ki. E háló néhány percig lebeg a kaptár fölött, s csudásan suhog, mint valami átlátszó selyemszövet, melyet ezer és ezer villámgyors kéz hasít szét s varr össze szünet nélkül. Úgy hullámzik, libeg-lobog, mint valami ünnepi fátyol, melyet láthatatlan kezek tartanak az égben, hol majd ösz- szehajtják, majd szétterítik a virágos mezőtől az ég boltozatjáig. Mintha valamely fejedelem érkezését vagy távozását várnák. Végül a fátyol egyik széle lecsapódik, a másik fellibben, a zengő lepel naptól aranyos négy sarka összeér s hasonlóan azokhoz az okos abroszokhoz, melyek a tündérmesékben szállingóznak a levegőben, hogy valamely kívánságot teljesítsenek, az egész fátyol már összehajtva tart - hogy a jövő szent zálogát beborítsa - egy hárs, körtefa vagy fűz felé, hová a királyné, mint egy arany szög ereszkedett le, s egyenkint ráfüggeszti zengő hullámait, egészen beburkolva őt szárnyaktól ragyogó gyöngyszövetébe” — írja MM A méhek életé-ben. És hát így, talán kevésbé metaforikus költőiséggel, de ugyanilyen fenségesen és lenyűgöző mozdulatokkal landolt a hetyei lepedő is, mint táj, ártatlan és békés bogyófürtté zsugorodva a zöld levelek között. De hát mitől boldogok ők ebben a pár órában, amíg ott csüngnek, látszólagos biztonságid