Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Balázs Attila: A diófa - vagy a kivert kutya
Nem tudom, kinek van igaza. Igazság kedvéért azonban el kell mondanom, hogy ezt az idáig, eddig a retorikus kérdésig szóló szöveget egy majd tizenöt évvel ezeló'tt megjelent, kis példányszámú kötetből kölcsönöztem. Mentségemre szolgáljon, hogy a könyvet én írtam, s az újvidéki Forum adta ki, mégpedig 1982- ben. Címe: Világ, én ma felébredtem! Az ébredés körülményei itt természetesen csak annyiban érdekesek, amennyiben a töredékben bemutatkozott, „dezantropomorfizálódott” tájhoz fű- zó'dnek, márpedig fűzó'dnek hozzá igencsak vastag szálakkal — a tájhoz, - közepében az egykor még kipusztíthatatlannak vélt terebélyes diófával. A kapocs olyannyira erős, úgy látszik, hogy manapság, amikor - minden valószínűség szerint - ez a diófa már nem létezik mert jobbik esetben átment szép rajzolatú bútorba, rosszabbik esetben egyszerűen elenyésző', szemet csípó' füstbe -, valamelyik gondok cifrázta-nyomorgatta tavalyi délutánon leültem és lerajzoltam. A diófát. Juglans regia. (Latin név mögött perzsa eredet.) Kicsit úgymond elnagyjáztam ó't három vagy négy korsó csapolt sör (Kaiser) elfogyasztása közben, de még így is uralja a budapesti Otpacsirta utca Építész Klubjában egy közönséges, kitépett nagy füzetlapra vékony fekete filctollal - különös késztetéstől vezérelve - körmölt kompozíciót. A Fa. Közepén a nagy csúzliszerű képződmény - nyel, ahonnan kitűnő kilátás robbant valaha a felmászó (gyerek)ember szeme elé. A bácskai alföld Medenacsnak (Mézesnek) nevezett darabkája, szeletkéje volt látható onnan, a Tisza és a Holt-Tisza szöge tele búza- meg kukoricaföldek- kel, illetve dinnyebosztánokkal és árpa- meg rozstáblákkal, mégpedig balra a távoli folyó töltéséig, homlokegyenest a holtág széles nádasáig, rézsút jobbra pedig Becse városka sörgyáráig és a mögötte sorakozó házakig. Ügy hat kilométerre a diófától. Az Építész Klubban született rajzon, mivel rajta éppen ősz van, vagy éppen „hótlan” tél, s mert nem madártávlatból ábrázoltatottak a dolgok, meglehetősen kevéske figyelhető meg. (Bár egy tépett, koromsötét varjú ott gubbaszt valamelyik, igaz, alsó ágon. Talán az ő lencséjén keresztül kellett volna...) Mindenesetre ott van a háttérben a felszántott, felforgatott, zsíros feketeföld, amely nagy esők vagy hóolvadás idején „vándormarasztalón” ragadt a szintén fekete gumicsizma talpához és oldalához, nyári napmelegben pedig szikkadtan porlott, s távolról jelezte a lovaskocsik érkeztét, különösen ha a kocsis a bakon jogos siettében vagy csak részeg duhajságában a lovak füle közé csapott ostorával. De porzott nyáron a súlyos, nehézkes, bukdácsoló aratógépek után is. Ez a föld, ami maradt. A diófától mintegy 5 méternyire, a rajzon csupán pár centiméternyire helyezkedik el nagyapám kopottas, hajdanán vályogból épült, pelvával kevert agyaggal betapasztott és oltottmésszel bemázolt, aztán egyszer lerombolt, majd jóval később beszántott tanyája. (Mementó: rövid adalék a Tanyáink eltűnnek c. dokumentumanyaghoz!) Egy „keresztelt” ablak plusz egy deszkaajtó rozsdás kilinccsel. Az épület nekünk balra kimegy a képből. Amikor még létezett, hozzája épült istállóval, disznóóllal, újságpapíros budival és kukoricagóréval folytatódott ez az építmény, s fűzfavesszőből font kerítéssel elkerített kacsa-, liba-, pulyka- és tyúkudvarban ért véget. Azon kívül magasodott fel a szalmakazal, mellette hatalmas kukoricaszár-gúlával meg csutkarakással. Az egész körül gyümölcsfák: szilva, ringló, barack, körte és egyéb. Például meggy, egészen apró szemű — átkozott volt szedni! —, meg nagy szemű cseresznye-cseresnye. A cseresznyék, ah! Azok a pingponglabda, nem is pingpong, hanem teniszlabda nagyságú ropogós, tömör cseresznyék, azok a fényesek és pirosak, amik úgy pattogtak a forró nyári éjszakákon, hogy alig lehetett aludni tőlük. Hm... A tanya oldalában egy macska igyekszik épp az ajtó felé, kunkorodik a farka. Erről én sem tudom pontosan, hogy melyik cica, mert hát élt ott több is. Ez itt mindenesetre az egyik. 183
