Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Balázs Attila: A diófa - vagy a kivert kutya
Nevezzük Korminak, mert fekete! Ha jobban megnézzük a rajzot, láthatjuk, hogy egy ugyancsak fekete kutya figyeli minden mozdulatát. Feláll a füle. (Egyébként szinte csak ez látszik belőle.) Ez a Dundi, a tanya utolsó kutyája. Valamikor majd elcsatangol, s egy settenkedő vadász golyója végez vele. Dundival együtt mintha halálos lövés érné a tanyát is. Valamiféle pusztító vész. (Nem lett ez a lövés, talán tényleg... jól átgondolva.) Dundi mellett holmi kormos sparhet éktelenkedik a rozsdás csövével. Ez amolyan konyha a szabadban, ahol főzni lehetett szép időben: moslékot, hajában krumplit, mamaligát (kukoricadara, emberi táplálkozásra, különösen frissen fejt tejjel finom!), netalán csirkepaprikást és egyebeket. Palacsintát sütni. A sparhettől jobbra van a cefregyűjtő betonkád meg a gémeskút. Körötte félkörben tar orgonabokrok, s így jutunk vissza a diófához. És akkor nincs tovább. Marad az egészből: ez a rögtönzött, az Építész Klub unatkozó, másállapotos, dagadó bokára panaszkodó pincérnőjének unszolására kicsit kidolgozott firka. Első pillantásra ennyi az egészből. Diófa és egy életből kivert, kilövöldözött eb két füle. Namármost a rajz tényleg amatőr, de mégsem ez a legnagyobb baja, hanem az, hogy a felsorolt nem-láthatóságokon túl még sok egyéb nem figyelhető meg rajta. Például a Tisza tavasszal kizöldülő erdősávja, amely balról nagy ívben - elhagyva a töltés sorompóját meg mellette a sárgára festett gátőrházat — a távolban eltűnik Becse városka épületei mögött; akárha ott lehajolna, a tégla- kulisszák takarásában leguggolna ez az erdő, amelyik a tanyához pár kilométerrel nem jött közelebb soha, és úgy - guggolva — haladna tovább egészen addig a messzi pontig, ahol a néha még kivirágzó folyó beletorkollik a Dunába, hogy azzal elegyedve folytassa útját a Fekete-tenger felé. — A Tisza dolga — mondta volt rég megboldogult nagyanyám, aki ott valahol fekszik a sörgyárnál távolabbi temetőben a szintén megboldogult nagyapám mellett, s már csak álmomban 184
