Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Balázs Attila: A diófa - vagy a kivert kutya
kevés oka volt a vidámságra. Ragyogóan értett a söprűkötéshez, meg egyáltalán mindenhez, ami az élethez, a túléléshez kellett. Szerettem a térdén ülni, mert olyan nagyapaszaga volt. Sándor bácsit utoljára ágyában fekvő' betegnek láttam. Már nem éltem Óbecsén, de hazamentem, mert mondták, halálán van. Döbbenten néztem hófehér haját, rájöttem, hajadonfőit soha nem láttam, kucsmája valahogy szinte hozzánőtt alakjához. Aztán ő is meghalt, túl a nyolcvanon, miközben meséi befejezetlenek maradtak. Azt a bizonyos bögrét azonban ma is őrzöm, de az igazi titkot - sok más titokkal együtt - már sohasem fogom megtudni. Ez és ennyi volt a könnyed, kalandos felfedezések, a rácsodálkozások és korai felismerések világa. Hogy létezik — ha nem is több de egy jól belátható, kertnyi biztonság, mely akár otthonossá is tehető, véle határos egy még mindig szépnek látható, színes, de sejtelmes világ, némi történelmi homállyal, ezt a korai évek idején tanultam meg. Ami ezután következett, már csak adalék, csak ráadás. Részleteiben módosíthatja a valóságot, de a lényegen nem változtat. Ma is úgy érzem, a világ valódi arcát akkor - a gyermekkor kegyelmi állapotában - mutatta meg, hozzátenni vajmi keveset lehet, elvenni belőle pedig nem szabad. A tanulság egy életre adott: úgy kellene élni, ahogyan ők, az otthonteremtő és az otthont megtartó öregek éltek. Másként nem érdemes. (1997. április) Balázs Attila A DIÓFA - VAGY A KIVERT KUTYA K-ét dolog találkozott benned újra a minap (egykor, nem is oly rég, még „regény” épült belőlük): „rögeszme” és „nosztalgia”. Rögeszme és Nosztalgia futott össze benned az írás mániákus, kivilágítatlan, kikövezetlen kényszerét váltva ki annak ellenére, hogy jól tudódj MILYEN VESZÉLYES LEHET AZ, HA MINDENT BEÁRNYÉKOL AZ EMLÉKEZÉS SZENILITÁSA. Magad mögé taszítani, megszeretgetni, megtaposni, elpanaszolni — ez az, amit meg kell tenned. Nosztalgia vagy aktuális helyzetkép? Egy évtizede nem jártál erre, a Medenacsban, a kis- és a nagy töltés, a csatorna, valamint a Holt-Tisza határolta, megfoghatatlannak tűnő', mértéktelen szubjektivitásra kényszerítő', kullancs módjára beléd fúródó, egykori világodban — beléd csapódott a poros nyarak és a kegyetlenül hideg telek váltakozása, a szomszéd szövetkezet szögletes kútja, a füzes, az agyagosban vadászó harcsák, a lótetűk, amiket lócitromok közé dobáltál a horpadt bilibe, hogy ne rágják szét egymást, mieló'tt horogra szúrod ó'ket. Szinte tragikus e férgek kitartása, ahogy átlyukasztva is még oly sokáig mocorognak a víz alatt — egyébként ezért kedvelik annyira ó'ket a horgászok. De most, e veró'fényes hétvégi napon, amíg a szinte rohamokban jelentkező' vágyadnak engedve menetelsz a vénasszonyok nyarában, 181
