Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Mák Ferenc: Óbecse
tás helyett a mi vidékünkön a fa tetején elrejtőzött ó'rszem kémlelte a messzeséget, s ha portyázó török csapat közeledtét észlelte, elkiáltotta magát: „botra emberek, jön a török!”, s ettől kezdve ki hogy tudta, védte magát. Mint ahogyan az eredetileg kunhalomszerű mesterséges domb is Kinizsi Pál emlékét idézi. Nándorfejérvárról hazatérőben a daliás vitéz azon a helyen szórta ki a sarujába hullott földet - véli a köztudat. Persze a domb gyomrában mindenki elrejtett kincset, aranyat és drágakövet vélt tudni, volt aki nyári éjszakákon felcsapó lángokat látott, - „tisztul az arany” - nyugtázták egykedvűen az öregek. S a Mézes dűlő, a maga titokzatosságával - holott csak arról volt szó, hogy a terület közkedvelt kaptárlerakó helye volt a környék méhészeinek, hisz a méhek számára elérhető közelben volt a Tisza-part füzese, a rét és a rétet övező akácos, valamint a város gyümölcsöseinek nagy része is. Kora tavasztól késő őszig terítve volt a táj a méhek kedvenc csemegéivel, s halk zsongás kísérte mindazok útját, akiket a jó szerencse arra vitt. Évtizedek múltán, ma is, ha befelé szemlélődöm, a Mézes dűlő emléke aranysárga-mogyoróbarna csillogásban jelenik meg előttem, mintha valóban a méz tengernyi áradásával járna együtt a táj részletének puszta említése is. S ha már a színeknél tartok — magyarázatát ma sem lelem, de emlékezéseimben minden múltbéli villanás, minden emlékkép e sárga- szelídbarna-rozsdavörös árnyalatban jelenik meg. Okát nem tudom, de megnyugtat, s úgy érzem, emlékezni csak így érdemes. A birsalma sziporkázó fénye, és a vele együttjáró érettség zamata fejezi ki a legteljesebben otthoni életem első két évtizedét. De legalább ennyire hozzátartozik életem korai szakaszához az ismeretlen távolból érkező, selymes tapintású levelek égszínkékje is. „A Jancsi írt Ausztráliából” — mondta ilyenkor apai nagyanyám Pásztor Júlia, miközben kötőjében megtörölte a kezét. Nagy esemény volt ez az öreg, sarki ház portáján, s én csak évek múltán tudtam meg, hogy családom másik ága is megszenvedte 1944 őszét. Nagyanyám két bátyja, Pásztor Ferenc és János igen jelentős szerepet játszott a „magyarok idején” Óbecse kulturális életében. Műkedvelő színjátszó egyesületet, dalárdát szerveztek, s a földművesek számára szaktan- folyamokat. János volt az, aki a honvédségnél is szolgált, s - tudva, hogy ezt nem bocsájtják meg neki - a „felszabadulás”-tól menekülve, Ausztráliáig meg sem állt. Ha jól emlékszem, Ferenc nem sokkal később ment utána, csak a titok és a legenda maradt a helyükben. Olykor-olykor aprócska ajándékok is érkeztek tőlük, színes falvédő, amolyan se kutyára, se lóra nem emlékeztető állatokkal, apámnak nyakkendő, amit soha föl nem kötött volna, s nekem egy mici, amit nagyon irigyeltek tőlem a Polyák-gyerekek. De a legszebbek mégis a levélről leáztatott bélyegek voltak. Nagyon büszke voltam s kihúztam magam, ha egy-egy kacsacsőrű emlősért olykor három füzetoldalnyi Tito-bélyeget is kínáltak, hasztalan. Könnyű lenne ma, a messzi kontinensre kivándorolt őseimről kialakított hiányos ismereteimet a levélről kivágott bélyegek helyén tátongó ürességgel magyarázni, de nem teszem. Ok meghaltak, s ma már talán nincs is, aki beszélni tudna róluk, én meg féltve őrzök néhány, a padlás vagy a kamra mélyéről előkerült, megcsonkított levelet, karácsonyi üdvözlőlapot, születésnapi jókívánságot. Nem tudok visszagondolni gyerekkoromra anélkül, hogy a vakító fényességből ne tűnne elő Orosz Sándor bácsi alakja. Talán mert egyik nagyapámat sem ismertem, ő az, akit az emlékezés felruház mindazzal a kedvességgel, az első ostor- és bodzapuska-faragás feledhetetlen élményével, amely a nagyapákat megilleti. Ő volt az egész Alsóváros Sándor bácsija, holott valamikor réges régen, valamelyik háború Boszilkovics Alekszandarként sodorta erre a tájra. Hogy a szálfatermetű (nem is orosz, de ukrán) fiatalt mi marasztalta a vidékünkön — már soha nem fogom megtudni. Óbecsén családot alapított, de amikor „nagyapaként” belépett az életembe, már újra egyedül élt. Ifjúkori szokásaiból csak a hajnali teázás komoly szertartását őrizte meg. Nemegyszer ébredtem dörmögő hangjára, olyankor az ágyból néztem végig, amint a fél bögrényi teához két deci pálinkáját hozzáönti, s hogy az egésznek meglegyen az otthont idéző íze, zamata, hát még fél maréknyi őrölt borsot is „belévetett”. Csendben kortyolgatta italát, s elnézte a bögre fölszálló páráját. Magyarul nagyon különösen beszélt. „Van kemince malac víz?” - idéztük olykor családon belül is tréfálkozva Sándor bácsit, ami egyébként talán a leggyakrabban feltett kérdése volt: van-e a kemencében a malacok számára meleg víz? Teázás után, ha jó kedve volt, az ölébe vett, és hasonló magyarsággal mesélt, amiből persze semmit nem értettem, de jó volt, hogy mesélt, hogy nevetett, hogy derűs volt, pedig ha valakinek, hát neki igazán 180
