Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Fodor András: "E hely poétának való"
érzékem minden ideges szála ott bizsereg, feszül a hegykaréj fele iramló elfogyhatatlan színű zöldben. Mindegy szinte, be tudok-e még lépni a szükségszerűen megváltozott egykori családi házba, hiszen kitörölhetetlen tény, hogy ahol a tóti acélsíneken átzökken a buzsáki út, a mindenségből az a szálkereszt szívemre céloz, el sose enged. Mert ahogy a múló évtizedek során, újra és újra tapasztalom, a magamfajta, saját érzésvilágukat állandóan vallató eszmélkedők, leggondterheltebb lelkiállapotunkban is^ rádöbbenhetnek a haza csak egy van lenyűgöző' és fölszabadító pillanatára. Úgy, ahogy ezt a revelációt Vonatok című, 1969-ben írt versem harmadik, legfontosabb, akár ars poeticának is felfogható szakaszában dokumentálom: Utazom újra. Éjszaka, kihajtott ing, lehúzott ablak. Sziporkák csillagözöne alatt a töprengés folyója. Egyszercsak, váratlan ütés! Valahol Tatárvár körül, egy év után, vagy tíz év hamujából, a korom égalj dúcaira kötve kifeszített hatalmas cimbalomként megzendül a mező. Teret, időt egymásba siketítve, a kérdező szorongást letarolva, a létezés dühöngő örömével tombol az újulás. 159
