Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Fodor András: "E hely poétának való"
a gróf lakott családjával. (...) A tiszttartólakás eló'tti völgyben feküdtek a kertek és a rét, ezeken túl inkább liget, mint erdő, egy domboldal, melynek neve Glavina volt, ami azt jelenti körülbelül, hogy Csalogányos, mert hihetetlenül sok csalogány költött ott, úgyhogy jóformán az egész faluban állt a tavaszéjjeleken át a csalogányok hangversenye.” S miért nem maradhatott tovább az így elbűvölt fiatalember ezen az édeni tájon? Azért, mivel tiszttartója agyonmagasztalta őt közös uruk, Zichy János előtt, színdarabírói és rendezői képességéért. - Hát akkor miért nem lesz a fiatalember komédiás? - kérdezte baljóslatúan a gróf. A tiszttartó e párbeszédet reprodukálva szomorúan jegyzi meg: - Barátom, itt magának nem lesz jövője. Rákosi Jenő azonban további állomáshelyeiről, Öreglakról, Mocsoládról, Buzsákról is úgy távozik, mint aki a Tóti körüli somogyi tájakon, tapasztalatokban és lelki élményekben igen gazdaggá lett. Megvallom, ifjúkoráról írt összegző vallomásait, több évtizedes előítéletem után ezúttal nagy élvezettel olvastam, megjelenítéseit sallangtalanul pontosnak, nyelvezetét máig elevennek találtam. Első feltűnő példát mindenesetre ő ád ösztönzően nekem is arra: mit ér egy pályakezdő írónak a lengyeltóti indíttatás, hogy mennyi üdvös inspiráció érheti itt a magamfajta, kifejezésre fogékony alkatot. Nemcsak a tájaké, vagy a különleges eseményeké, hanem az embereké. Mondhatnám immár én is: „sok nagy, országos nevezetességű férfival akadt dolgom. De nem azok hatásától lettem, ami vagyok, hanem a névtelen kedvesek hatásától...” És már nem is névtelenek, akik engem Tótiba bármikor visszahívhatnak. Hadd említsem közülük elsőként a könyvtárfelújítás ünnepére legutóbb értem jelentkező, minden kulturális megmozdulást erélyes angyalként támogató, anyai részen Buzsák szellemi örökségét is hordozó Németh Mártát, vagy a mellette munkálkodó, bennem is eleven emlékű vasutasapa, a későbbi kiváló - korán meghalt - elöljáró, nemesen érzékeny leányát, Peitlerné Takács Évát, s végül, külön hangsúllyal őt, nővéreim egykori barátnéját, kivel bármikor, bárhol találkozom, egyedül is képes maga köré idézni az egykori, felém és családom felé áradó rokoni szeretet melegségét: - Fáy Sándorné Túli Ilust. Neve a történelmi okmányok szerint a legősibb helybéli nevek közül való, méltán tekintem hát a familiáris bizalom letéteményesének. * A már említett Szülőföldemen, Somogybán portréfilmből technikai okokból kimaradt az én „lengyeltótiságom” jelentősége, belőle kapott szellemi útravalóm lényege. Az Egy film hiányzó képei című vers ezt a hiányt próbálta testamen- tumszerűen pótolni, megfogalmazni. Mikor a kanálisparton - a híd korlátja mellett megállva körbemutattam: Tatárvár, Kéka, Ciframalom, - mondtátok: állj! Hiába, ha nincs kivel beszélnem, nincs szituáció, nem éled meg a kép a szalagon. De ha már senki sem lesz, akit szólítanék, e hosszú, árkokkal szabdalt lapály marad mégis az én igazi földem; 158
