Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Fodor András: "E hely poétának való"
szerkesztette Válasz pedig annak a kis versemnek adott először helyet, amit Buzsákról Tótiba való nyári hazatéréseimről Írtam. Az élmény annyira szuggesz- tív és sugallatos volt, hogy ezt a címet kellett neki adnom: Nagy éjjel Akkora éjjel volt, hogy alig mertem fölnézni rá. A csillagok fent szinte sisteregtek. A fák árnyéka oly töményen ütött át az úton, hogy félnem kellett: nekibotlom egynek. A holdfény szélén túl gyanúsan lapított a környék. Azt hiszem, rajtam tartotta szemét. A tücskök mintha talyigákat húztak-vontak volna, - neszüktől csak úgy nyikorgóit a rét. Különösen szerettem a vasúttöltésen túli rét árokpartját. Gyakran jártam oda írni, olvasni. A Mohácsi hegy hajlatai közé meg szinte minden látogatómat fólvezettem. így emlékeztethettem évekre elvesztett angol barátomat, a Lengyeltótiba kétszer is ellátogató zeneesztéta Colin Masont, esztendők és a lehúzott vasfüggöny reménytelen távolságából is együttlétünk talán legszebb hazai helyszínére: Emlékszel még a dombra, ahol ültünk? Zöldell a fű ismét a fák alatt. Fejem fölött az égbolt kék tavában virágba bomlott ágak ringanak. Szellő hullámzik át a rozsvetésen, tudom, nyüzsög a földön sok bogár s a szőlővel tüskézett dombtetőről időnként erre surrog egy madár. Ott messze túl, hegyek párkánya kéklik, a vasút mellett arra fut a rét. Az árokpart hűvöslő oldaláról néhány bokor kiáltja friss színét... (Vers a távoli baráthoz, 1953) 1947-ben, még középiskolás diákként lettem meghívott tagja a Takáts Gyula elnökletével újra alakult Berzsenyi Társaságnak. Véletlen-e, hogy az ünnepélyes nyitó ülésen Pellérdi Gyula szavalóművész két Tótiról szóló versemet választotta ki kéziratos anyagomból. (Nádak viharban, Egy táj háromszor.) Lírai kifejezésre, művészi reagálásra nemcsak engem inspirált ez a vidék. Jólesett, hogy sikeres Eötvös kollégiumi vizsgám után, 1947 nyarán, két nálam idősebb lengyeltóti verselő is megkeresett (Antal József, Ötvös Géza), hogy véle156
