Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Fodor András: "E hely poétának való"
tott legtovább. Köztudott, hogy a szovjet csapatok 1944 december első napjaiban érték el a környéket, majd mikor a front Marcali-Nagybajom vonalán megmerevedett, a harctér mögötti falvakat, Buzsákot, Lengyeltótit is, karácsony után kiürítették. A tóti állomás körüli néhány lakóházra azonban nem terjedt ki a kitelepítési parancs. Hozzánk már december közepén egy tábori telefonkezelőt szállásoltak be, s ettől kezdve 1946 tavaszáig, legalább egy szobánkat megszállva tartották. A front mögötti randalírozások közben ez némi biztonságot adott, annál is inkább, mivel akarva-akaratlanul beletanultam az orosz beszédbe, olyany- nyira, hogy februárban már tolmácsként is alkalmaztak az állomáson egy reggelig eltartó berakodásnál. Előfordult, hogy az állomáson vállalt civilőrség ellenére lövöldöző kóbor katonák fenyegették biztonságunkat. Az egyik forgalmistával bementem a Járásbíróságon lévő kommandatúrára segítséget kérni. Pár nap múlva futvást mentünk a lövöldöző részeg Ljonya miatt. Szerencsénkre a kaposi útelágazásnál kaptuk el a parancsnokot. Azonnal megfordíttatta hintáját. Mire visszaérkeztünk, már vezették ki házunkból a dühöngő hadnagyot. Nem mindig jártunk ilyen szerencsésen. A mellettem futó forgalmistát például nem sokkal később, ismeretlen tettesek meggyilkolták. Mivel házunkban legalább 500 katona megfordult, faji, társadalmi, szellemi rétegezettségükről, hatalmaskodó gorombaságaikról, hamis tudatukról, de jólel- kűségükről, otthoni gondjaikról, dalaik szépségéről is rengeteg élményt gyűjtöttem. Mint ahogy a kilakoltatott falvak népének töredelmeivel is testvéribb közelségbe kerültem. Lengyeltóti épebben maradt kevesebbet szenvedett, mint Buzsák, ahol húsvétkor, nővéremék visszaköltözését kísérve, a szükségkórháznak használt jegyzőséget is leírhatatlan állapotban láttuk viszont. A két szomszéd község közt ezekben a napokban bizonyosan megszűnt a korábban tán tapasztalható urizálás és lesajnáltság minden különbsége. Az egyéni tragédiákat azért a háború múltán is viselni kellett. Nem volt elég, hogy Jani sógorom aknára lépve a brjanszki erdőben hagyta bal lábát, vasutas öccsének itthon ugyanúgy akna vitte el a bal lábfejét, de ő, orvosi gondatlanság okozta vérmérgezésben meg is halt 1945 júniusában, a lengyeltóti kórházban. A Zichy kastélyban berendezett kórháznak átmenetileg, 1945/46-ban ismerős barát, Tóth László lett az igazgatója. Mohón vetettük rá magunkat egymás könyveire. O nekem Németh László A minőség forradalma köteteit, én neki Ortega, Huxley, Mauriac s Szathmáry Kazohíniájának olvasását köszönhetem. Egy másik, könyvekkel kínáló idősebb barátom is akadt, a tóti járásba kinevezett parasztpárti rendőrkapitány, Feyér László. Szép, Artemisz-típusú feleségével, három fiúgyermekével, Bártfay ezredes Kéktó melletti birtokán lakott. Arra az esetre, ha nem vesznek föl az Eötvös Kollégiumba, abba a Dózsa György úti népi kollégiumba akart bejuttatni, melynek falán írótársaim nevében nemrég koszorúztam Nagy László emléktábláját. (Feyér László révén találkoztam egyszer a Buzsákon, Tótiban megfordult Erdei Ferenc belügyminiszterrel is.) A társadalmi változások mellett az évszakok változása volt rám lenyűgöző hatással, s a rettegéstől megszabadult, újra felfedezett hazai táj színben, vegetációban, távlatokban gazdag szépsége. Különös ez amint sugaras pásztákkal, tapadva kúszó fehér felhőkkel füstöli az esti rétet a harmat. Egyik országos folyóiratban megjelent versciklusomba került bele még gimnazista koromban ez a Napszámoslányok az esti réten költemény. Az Illyés Gyula 155
