Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 1. szám - Sánta Gábor: Kávéház-sirató (Törzshelyek, írók, műhelyek)
oly fontos feladatának érzi, mint a gazdaság és erkölcs kapcsolatának keresztény értékelését. Az utóbbi kérdéskört taglaló tanulmányát különösen fontosnak, időszerűnek véljük, hiszen napjaink hazai gazdasági életében az erkölcsi szempontok - finoman szólva — nyomokban is alig fedezhetők fel. Ám ez nem speciális, magyar jelenség. Ha valaki figyelemmel kíséri II. János Pál megnyilatkozásait, egyhamar meggyőződhet róla, hogy a világ gazdaságával, pontosabban e gazdaság irányítóinak szemléletével valami nagyon nagy baj van, s ennek egyik oka épp az erkölcsi összetevők teljes hiánya. Másként nem élnének földünkön éhező népek. Nem a bankok kapnának tőkeinjekciókat, hanem a nyomorgó családok. Somoijai Ádám kötetének mégsem ez az elemzés adja a jelentőségét. Sokkal fontosabb azt tudatosítanunk, hogy az újra szabadon működő szerzetesrendekben hatalmas tudományos energia halmozódott föl, amely a keresztény múlt már-már feledésbe merült (pontosabban: merített) hagyományaiból épp úgy táplálkozik, mint abból a tényből, hogy az egyház — világegyház, tagjainak nem kell különböző földrészek után loholniuk, mert ennek az egyháznak hite és erkölcse egy és oszthatatlan. Arról nem is szólva, hogy ennek az erkölcsnek a tudatosítása, tettekké váltása senkinek nem szolgál ártalmára. Kávéház-sirató (Törzshelyek, írók, műhelyek) Nincs könnyű dolga annak, aki manapság azzal kívánja nevét öregbíteni, hogy a híres Mount Everest csúcsára zarándokol. Természetesen egy szemernyit sem szeretném alábecsülni a felkapaszkodók erőfeszítéseit, csakhogy az is minduntalan eszembe jut egy- egy expedícióról olvasván, hogy a Himalája közismert szikladarabját lassan a világ egyik legfelkapottabb kirándulóhelyeként emlegetik. Az elmúlt évtizedekben annyian bámulták a panorámát a Csomolungma hósapkás tetejéről, hogy mostanság annak sincs hírértéke, ha valald oxigénpalack nélkül küszködi végig a csúcsig tartó fárasztó utat, ugyanis ezt jónéhányan megtették már a hölgyek közül is. Valami egészen eredeti módszerrel, eddig még sosem próbált útvonalon kell megközelítenie a kitűzött célt annak, aki azt akarja, hogy tettére felfigyeljenek. Mindez az Officina Nova kiadó által nemrégiben megjelentetett Kávéház-sirató című könyv lapozgatása közben jutott eszembe. Lehet-e újat mondani a budapesti kávéházakról? És főként: miként lehet úgy beszélni róluk, ahogyan azt mindezidáig még senki sem tette? A kötetet jegyző Erki Editnek nem volt könnyű dolga. Fővárosunk kávéházairól ugyanis fontos munkák jelentek meg az elmúlt évtizedekben. Azonban ezek közül a két legalaposabb ma már szinte fellelhetetlen; a könyvtárosok és az antikváriusok többnyire tagadóan rázzák a fejüket, még Budapesten is, ha valaki éppen náluk keresi ezeket a műveket. Az egyiket Bállá Vilmos írta (A Kávéforrás. Bp. 1927.), a másikat pedig a Bevila- qua-Borsody Béla-Mazsáry Béla szerzőpáros (Pest-budai kávéházak, kávé és kávésmesterség. 1535-1935. Bp. 1935.). Harminc éve már annak is, hogy napvilágot látott a harmadik említésre méltó kávéházas könyv (A New Yorktól a Hungáriáig. Bp. 1965. Szerk.: Kon- rádyné Gálos Magda). Ez utóbbi csupán a legismertebb fővárosi kávéházról kíván átfogó képet adni, míg az előző kettő a lehető legteljesebb panorámára törekedett. Kár, hogy nincsen újabb kiadásuk. Annál is inkább sajnálatra méltó, mert a budapesti kávéházak fénykora a magyar kultúra egyik meghatározó korszakára esett. Az említett könyvek, a korabeli újságcikkek, memoárok és szépirodalmi művek meggyőzően bizonyítják azt a mára már közhellyé koptatott megállapítást, hogy aligha volt még európai nagyváros a századfordulón, amelynek társadalmi életében akkora szerepet ját91
