Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Mezei András: Budapest naplementében, Nógrád (versek)
Mezei András BUDAPEST NAPLEMENTÉBEN Mikor lenyugvóban van a nap, akkor egyenesedik fel teli fényben a templomtorony, akkor éled a Vár, Tabán, a Krisztinaváros, - egy öregúr botjának ezüst nyelét markolja színaranyba az alkonyat, és egyazon színnel foncsorozódnak be nyugat felől a Duna-hidak, s mintha tűzkutak volnának a dunaparti pesti ablakok a Vámháztértől Újpestig végig sorolnak, hogy nézni is teher! Mert nem a tetőket izzítja a nap, hanem a tűzfalakat és az ablakokat, a rollók és zsalugáterek mögötti belső szobafalakon süt fel egy-egy családi kép, üveg alatt és visszaszikrázik mélyből a régi vitrin meisseni, herendi por cellán figurákkal, az ötödik emeleten mint vértócsa, úgy tükröződik a csilláros mennyezeten a naplemente, míg a horgolt csipketerítővei letakart szobaasztalon egy ottfelejtett szemüveg süllyed homályba. - Ezüstszürkén csillog a Duna háta jelezvén, hogy mindjárt megkeményednek rajta a színek és egy-egy fényreklám átbiciklizik akár a túlsó partig is és megismétlődhet Buda-, s Pesten is a genezáreti csoda... A kis folyami hullámok palatábláira karcolja nevét az estbe tört, s oda lehulló fényszállal a nagy égi gubbasztó, mely a föld félfordulatával is ugyanott egyazon helyen várja, hogy kedvünkért fölkeljen és legyen új napunk minden reggelen, s legyen esténk is, míg a Gellérthegy el nem olvad, s el nem folyik végleg a Duna - talpamnak itt mindig lesz nyoma, mert itt éltem, innen néztem át Pestre, a Duna hosszán, s a Parlamentre, melynek alatta sárga villamoskocsik szalagozzák a partot, mintha elhúznák magát az alkonyatidőt, hogy még maradjon - Egy zöld ág kitakarja a Bazilikát, elhajtom, hogy kupolájára újra kilássak és szemem alá hunyjam a tornyok városát, ezt az óriás szoftvert, melyben a „lágy 116
