Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10-11. szám - Rónay László: Utcák, terek, épületek, emlékek

alakjaival kötődnek össze: Ferencsik Jánossal és Réti Józseffel. Előbbiről nem vagyok hivatott érdemben szólni, engem mindig lenyűgözött, s a szellem megfé- lemlíthetetlensége jelképeként tiszteltem. Réti Józsefet oratórium-énekesként ismerhettem meg. O volt az az „evangélista”, akit Bach megálmodott. Elég gyakran ballagtunk le együtt a várból; a Mátyás templomban énekelt, mindig derűs volt, jókedvű, szerintem a mennyek országába is harsogó nevetéssel állított be. Az Opera pénztárába tett le jegyet, tízszer hallgattam a Sevillai borbélyt, hatalmasakat derültem az Ory grófján, s mindig lenyűgözött, amikor Melis Györggyel komédiáztak.

Az Erkel Színházban szereztem egyik életre szóló élményemet. Karl Richter vezényelte h-moll misét. Akkor tudtam meg, milyen lehetett Bach, Isten alázatos szolgálója. Azóta agárként üldözöm Karl Richter lemezfelvételeit, családom legnagyobb rémületére. O valamiképpen „más”, mint a többi nagy karmester. Nemcsak a kottát szólaltatta meg, hanem életre hívta belőlünk azt az énünket, amelyet elfednek a közhelyek és megszokásaink. De erről az élményről külön kellene írni.

Sosem hittem volna, hogy gyerekkorom után visszakerülök a Ménesi útra. Nagyanyám egyik testvére az apácarend főnöknője volt, s vasárnap délutánonként jótanácsokkal és fenyegetésekkel feltarisznyázva látogattuk meg a zárdában. Itt még mindig ugyanúgy zöldellnek a fák, mint amikor az Eötvös Collégium nagy nemzedékének tagjai szövögették világmegváltó terveiket. Az Irodalomtudományi Intézet is menedék volt. Ehhez persze olyan főnökök kellettek, mint Bodnár György és Béládi Miklós, olyan mesterek, mint Rába György, olyan barátok, mint Pomogáts Béla és Kenyeres Zoltán és olyan kollégák, mint ... inkább nem sorolom tovább.

Boldog évek voltak, azt csináltam, amit szerettem. Ismét nagy séták a Rózsadombon. Néha Illyés Gyulával, akit szinte áhítatosan hallgattam, Képes Gézával, akinek csak annyit kellett mondanom, hogy a magyar nyelv finnugor eredetű, arca azonnal bíborba váltott, s a járókelők legnagyobb rémületére üvöltözve szidalmazta a nyelvészeket. Kolozsvári Grandpierre Emil. Szobája a Berkenye utca utolsó házának garázsa fölött, ahol - a képzeletében vagy valóságban, ki tudhatja — csodás nők sora fordult meg. Ha lefelé bandukolok a Mandula utcán, néha Juhász Ferencbe ütközöm. Azt mondja, a kutyáját sétáltatja, de a Vérhalom téri buszmegállóra vetett tekintete elárulja: valamelyik lányának érkezésére vár.

Az utóbbi évtizedek a visszatéréseké. A Váci utcába, az egyetemre. A Kossuth Lajos utcába, immár nem az anyagmozgatói asztal mellé. Kelenföld környékére, a lányomékhoz, az unokáimhoz. Néha neveket motyogok. „Nagypapa, ez micsoda vót?” — kérdi Andris.

Ilyen az élet, Andris. Szép is, csúnya is. De a szép megmarad.

114