Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Rónay László: Utcák, terek, épületek, emlékek
ELTE Bölcsészettudományi Karának tanára hurcolkodhatom újra. Ki ismeri a jövő' titkait...? 1955- ben érettségiztem. Az egyetemen, ahova „hazatérhettem volna” nem vártak tárt karokkal. Az Új Embernél lettem „anyagmozgató” a Kossuth Lajos utcában. Csupa kiváló, okos ember körébe kerültem. Őrizték az újságírás nemesebb tradícióit, és soha nem éreztették velem szellemi fölényüket. Cipekedtem, kolbászt vittem kiadóhivatali fó'nökömnek, s nagy eló'relépés volt, amikor a címanyagot nyomó adréma-gépet kezelhettem, s a postára viendő' csomagokat kötözhettem. 1956-ban jelent meg első' kritikám a Vigíliában. Ekkor már bizalmi funkcióra is szert tettem a lapnál: egyszer havonta én vittem cenzúrára a levonatokat. Az Állam-Egyházügyi Hivatal akkor a Pasaréten működött, közel a Gábor Áron utcához, amelyen általános iskolás koromban sokszor loholtam le ott lakó barátomhoz, Frühling Jánoshoz, aki ma a brüsszeli Bordet Klinika igazgatója, s a Belga Tudományos Akadémia tagja. Nagy focimeccseink során semmi sem előlegezte ezt a karriert. Vele fociztunk a Gábor Áron utcai réten - akkor ilyen is volt — az Egyházügyiben riadtan kuporogtam N-né szobájában. Szigorúan lapozta a levonatot (velem egyébként kedves volt), s két részre osztotta. Egyik része a „kimarad” dossziéba került. Némelyikről sohasem derült ki, miért veszélyes. Általában az a rendszer mindig nagyon gyenge lábon áll, amelyik a kultúrát akarja megrend- szabályozni. Az 5-ös buszra szálltam, akkoriban szinte az egész városon végigment. A Mikszáth Kálmán téren a piaristák új „otthonában” aggodalmasan várakozott a Vigilia szerkesztő' stábja, élen Sík Sándorral. Reakciójuk mindig ugyanaz volt: Sándor bácsi a fotel karfáját csapdosta, s ezt ismételgette, „hát ez borzasztó!”, Mihelics Vid, aki a keresztény szociális mozgalom vezéregyénisége volt, bigy- gyesztett, apám mosdatlan szavakat szűrt a fogai közül. 1956- ban kerültem vissza a Váci utcai épületbe. Másik szakom pedagógia volt. Hetenként egy alkalommal az Üllői úti klinikán hallgattunk anatómia- eló'adást. Hogy mi célból, örök rejtély. De az Üllői utat jól ismertem és nagyon szerettem. Ó, nem Kosztolányi megénekelte fái — mi lett ezekből a fákból... — okán, hanem mert az Üllői úti pálya volt ifjúságom egyik jelképes állomása, a Fradi-rajongás — akkor - világnézetem sajátos megfogalmazása. Apámmal és Klucsik Laci barátommal - zseniális üzletkötő' lett belőle - jártunk meccsre. Ott ismertem meg Mándy Ivánt és Zelk Zoltánt. A „nagy Fradi” összeállítását még ma is fújom, de kitartottunk az EDOSZ és a Kinizsi mellett is. Még láthattam a legendás Sárosi doktort, mindenki „Gyurkáját”, a szélvészgyors Rudast, a lelkét kitevő' Kispétert és a lebírhatatlan Deák „Bambát”. A fiamnak néha mesélek róluk, s látom szemében a kételkedést. Hogy itt valaha nagy játékosok kergették a labdát... nem, ez valóban hihetetlen. A forradalom után lopakodtam át latin szakra, ami nagyon sokat jelentett gondolkodásom fejló'désében, kevesebbet egzisztenciámnak. Kinek kellett latin szakos? Erre egyébként akkor ébredtem rá, amikor befejeztem az egyetemet, és Bicskére kerültem általános iskolába. Nyolc évet töltöttem a Forgács Antal és Lakatos István megénekelte Bicskén. Nyolc gyönyörű évet. Ott tanultam meg, milyen érzés, ha szeretnek, s milyen az igazi baráti szövetség. Nem szomorkod- tam a hajnali kelések, a kelenföldi várakozások, a vonatozás napi fáradalmai miatt. A szívem volt ott, nem én. Természetesen sokkal kevesebb idó't töltöttem a fővárosban, hiszen gyakran csak estére értem haza. De három épület mellett kitartottam: a Zeneakadémia, az Erkel Színház és az Opera volt e három. Emlékeimben ezek a zene nagy 113
