Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Jókai Anna: Alakító tájak
mény Zsigmond utcai kétszobás „otthon” meglehetősen torz képződmény volt. A konyha fala idegesítő cikkcakkban megtört, egyetlen fala sem képezett a másikkal derékszöget. A fürdőszobához hosszú, keskeny, homályos alagút vezetett. Mindig minden teletömve, mindig minden mindenhonnan kilógott. Eleinte megtévesztett a hálószoba csarnoki mérete, a három irányba tekintő három ablakkal. Amikor azután kiderült, hogy fűthetetlen, s télen egy szobában kucorogtunk mindannyian, meggyűlöltem. Oly keveset használtuk, hogy lassan a bútor is kikopott belőle, csak középső ablakában felejtettünk egy ócska díszpárnát, hímzésén bohócpár, a kicsavart nyakú Pierrot és Pierette csókolózott koszosán és önfeledten. Erre a párnára könyököltem a múlni nem akaró hosszú, meleg délutánokon, és bámultam az utcát. Amikor fagyott, télikabátban, sapkában nyomtam az orromat az üvegre. Itt laktam, de anyám parancsára mégsem tartozhattam ide: nem vehettem részt az aszfaltra rajzolt ugróiskolában, a bújócskában, nem hógolyózhattam, nem csúszkálhattam a jégen. Maradt hát a szemlélődés, az olvasás, a titokzatos magányjátékok. Sokáig reméltem, hogy az aszimmetrikus konyhafal mögött rejtett üveg van, szenvedő rabokkal, akik az én szabadításomra várnak. Kopogtam is, de válasz sose jött. A „gangot” szerettem. Itt üldögéltem egy széken, rózsaszínű leander alatt. Mindenütt csupa nyitott ajtó, sámlik a küszöbön. Veszekedések, pletykák, rémhírek. Néha sikoltás, tompa puffanások. S ami színe hihetetlen: erről a folyosóról a Gellért-hegyre láthattunk, a Citadellára, a szürke kőtömbök között éppen ez maradt szabadon, mint egy reklám, mint egy képeslap a bámészkodóknak. Fölöttünk még egy emelet, s az egész házban mindössze néhány kétszobás, félkomfortos lakás, a többi mind szoba-konyha. A mindennapi érintkezéseken átsugárzott a „kétszobások” primitív gőgje, az általános lecsúszottságban e parányi előny élvezete. A ház az 1870-es években épült, öreg, rosszul karbantartott. Mellettünk lakott Simon néni, tüdőbeteg Erzsi lányával, aki előttem aszalódott gömbölyű, puha cicából csont-bőr, kemény macskafejjé — egészen négyszögletes lett a halála előtt az arca. A jobb oldali szomszéd, Kissné és férje, a gyomorbajos asztalos, jókedvűen, mindenkit titoktartásra esketve terjesztették háborúellenes vicceiket. Aztán egy kedves asszony egy pincérrel („nincsenek megesküdve” — suttogták a népek), egy hordár s trágár beszédű, mázsás felesége, meg egy méltóságos asszony, akiről a házmester azt terjesztette, hogy „sötétben römizik” a barátaival. A harmadik emeletre ritkán mentem fel, idegenek maradtak. Érdekesebb volt a lefelé. Az első emeleten egy göndör, fekete hajú fiatalember, afféle vagány, kislányálmaim első rebbenése. Néhány könnyű életű „hölgy”. Steiner néni, a füzetes regényeivel. Őt gettóba vitték később, túlélte, de máshova költözött, bántotta, hogy mindig kérdezgették.A földszinten egy gyönyörű, kék szemű, formás lábú fiatalasszony, két gyerekkel: irigyeltem, ilyennek vágytam felnőttségemet. S a Hirt-féle kocsma! Micsoda vigasság volt, kibámulni a második emeleti ablakból, nézni a kocsmai zűrzavart, a söröskocsik párolgó lovait, a tétova részegeket... Micsoda borzongás, amikor éjszaka felhangzik egy-egy nyújtott üvöltés, s én futok az ablakhoz: véres üvegcserepek, a piszkos utcai lámpa fényénél emberi test körvonalai a földön, rendőr, mentőautó... Mesélek, jelen időben. Pedig ebből már semmi sincs. 1945 után új táblát festettek: a Báró Kemény Zsigmond utcából ekkor lett szimplán Kemény Zsigmond utca. Néhányan lefokozásnak érezték, kevesellték. Nem a méltóságos asszony, az a pincében éhen halt. Egy izgága, kicsi, sovány nő költözött a helyére, használt tollas pongyolákat, strasszokat, magas sarkú sevrócipőt meg gyöngyös színházi táskákat árusított (vajon honnan szerezte?), s azt kiáltozta, bekukucskálva, betolakodva a lakások ajtaján: „Nincs többé úr, megszűntek a naccságák...” Húszéves koromig itt éltem. Gyerekkori képeimen alig van mosoly. Vagy csak olyan odaragasztott, mesterkélt, koravén. Alig vártam, hogy innen elmehessek. Akkor még nyűg volt az a bizonyos útravaló, hiába próbáltam odahagyni, esetleg drágakőre tüstént becserélni, nem sikerült. Még tizenhárom év kellett hozzá, a sors különös, árnyékban tartó kegye, hogy a néma teherviselés után a varázslat teljesedjen. Úgy látszik, anyámat mégis vonzotta a föld, saját fiatalságának természetes környezete. Takarékoskodott a koszton, villanyon, ruhán, a pénzt fillérenként számon tartotta. Apám mulatós, költekező ember volt, és változó szerencsével keresett. De nem lehetett olyan kevés, hogy abból ne kerüljön valami „dugiba”. Mindannyiunkat meglepett, amikor anyám hét-nyolc éves koromban felült velünk a vonatra, titokzatos arccal letuszkolt a tárnoki 108
