Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Jókai Anna: Alakító tájak
állomáson, s tízperces séta után, drámai mozdulattal rámutatott egy fakerítéses házacskára: „Ez a mienk! Én vettem.” Apám sírt a meghatottságtól, eszébe se jutott, hogy mégiscsak ő kereste meg az árát. Én eleinte bizalmatlanul tekintettem körül, féltem bogártól, libától, tótól, mint minden városba zárt gyerek. Azután megszerettem ott. Télen is ábrándoztam róla. Emlékeim 1945-ig a legmaradandóbbak. Akkor, a harcok forgatagában „ismeretlen tettesek” földúlták, a bútorokat széthordták,a kerítést eltüzelték. Hiába igyekeztünk, a „tárnokhgeti világ” elveszett. Anyám is belecsömörlött, én magam cserbenhagytam, már unalmas volt. De azért évekig agonizált ez a feltúrt idill. Kertje, gyümölcsfái ápolatlanul maradtak, szabadon burjánzott a gyom, a fű elvadult. Kínos kötelességből látogattuk meg egy-egy napra. Apám 1955-ben meghalt. A gyümölcs kukacosan, leszedet- lenül ott rohadt a fán. Anyám eladta potom árért a kétszáz négyszögölt, az ötször négy méteres kőházikóval. Azóta se jártam arra. Másutt nyaralok, a Velencei-tónál. De a vasútvonal (furcsa véletlen) ide is Tárnokon át vezet. Kinézek az ablakon: az állomás ugyanolyan. Még a kút is ott áll az indóház mellett. Csak éppen buszok szállítják a befelé igyekvőket. Nincs bátorságom leszállni, végigmenni a régi úton, megnézni, mi lett az „elveszett paradicsomból”. Álljon csak úgy, ahogy fénykorában, nekem már mindörökre. A józsefvárosi bezártság után a viszonylagos szabadság birodalma. Az anyám - ismét takarékossági szempontból - „haszonnövényekkel” telepítette be a kertet. Itt tanultam meg kapálni, locsolni, borsót és babot vetni, a krumplit fölszedni, megkülönböztetni a fákat, a szerény, zsenge veteményt a tolakodó gaztól. A kerítésnél hagytunk azért egy kis kertet. Kör alakú „gruppban” nyílt a szegfű, két rózsatő, néhány tátika s a később mindenütt elszaporodó, kiirthatatlan szarkaláb. Ide hurcoltam a fonott széket, itt olvasgattam, s azt képzeltem, itt egyedül én vagyok az úr. Innen jól láttam az utat, s a vonatokat a távolban. Ha meghallottam a távoli vonatfüttyöt, ölembe ejtettem a könyvet és vártam. Vártam, amíg megérkezik a vonat - ezüstös csík a látóhatár szélén -, s azután kicsúszik a képből. Édes szomorúság. A bizonytalan „honnan hová” időtlen szomorúsága. Néha megvadultam. Alkonyaikor, amikor a bíborszínű szegfű fekete lett, s remegett a sok szarkaláb. Futottam, körbe-körbe, mintha üldöznének, a két copfom a hátamat verdeste, ütődött a díszcsat élesen. Addig rohantam, amíg el nem hitettem magammal, hogy „üldözőmet” lehagytam. Diadalmasan, fáradtan indultam a ház felé, ott már füstölt a petróleumlámpa, a szelíd, imbolygó sárgaság, a biztonságos rév. Éppen előttünk vezetett a „lóré” sínpályája. A lóré sínen futó kocsiféle, de ló húzza. Közlekedési vonala az állomástól Anasztázia-pusztáig terjedt, az uradalom gazdáit, vendégeit szállította odáig. Minden vonatnál ott kellett állnia, de rendszerint üresen indult vissza. Ha mégsem: az emberek kiálltak a kapu elé. Bámulták a bennülőket, alázatosan, álmélkodva. Ez a lóré volt az én megtestesített fő ellenségem. Ha zöreje a fülemig hatolt, felálltam a virágok közül, hátat fordítottam az útnak, és úgy maradtam, amíg a zaj el nem enyészett. Nem a lóré utasaira haragudtam, inkább azokra, akiknek ez szenzáció! Anyámat is piszkálta ez az alkalmatosság, ő is védekezett, a maga módján. Ha megérkeztünk az állomásra vagy indultunk Pestre, a lórét mindig belekalkulálta a számításaiba. Adott a kocsisnak húsz-harminc fillért, s az - ha nem volt uradalmi vendég - minket fuvarozott. Ez cseppet sem töltött el elégtétellel. „Bekérezkedésnek” éreztem, ahol a kocsis kegyet gyakorol. Anyám viszont úgy vélte, miután fizettünk, mi vagyunk fölényben. Anasztáziapuszta. Irdatlan messzinek tűnt a mi házunktól, én csak a széléig jutottam, a cselédlakásokig, az istállókig. Innen vettük a napi egy-két liter tejet. Friss tehéntej — ez volt az anyám nosztalgikus vágya. Én utálkoztam a friss tehéntejtől, ahogy langyosan, habosán töltögették. Szagát éreztem mindig, de inkább ittam belőle, hogy el ne veszítsem ezt az alkalmat: estefelé egyedül sétálni át a mezőn, kezemben a kannával. Ez az esti rét, magas fűvel, ember taposta nyommal, tücsökciripeléssel, a föld illatával, még most is belesajdul a szívembe. Szinte az egyetlen harmónia, amire visszaemlékszem — egy örök rügyecske, odatűzvén a nehéz tarisznya oldalára. Az ácsorgást is szerettem, a pajta előtt, az emberek között. Hosszú deszkaasztalnál vacsoráztak a summások, „milyen csúnyán beszélnek”, gondoltam akkor finnyásan, s büszke voltam arra, hogy a lábamon cipő van és a körmöm tiszta. Egyetlen pontos emlékem maradt: egy szemüveges, fonott hajú asszony, a szakácsnő, mákos tésztát osztott, pléhtányérokba. Nyájasan megszólított: „Kérsz egy kicsit, kislány?” S én azt feleltem: „Ez nem mákos tészta. Alig van rajta mák.” Az asszony 109
