Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Jókai Anna: Alakító tájak
Csongrádon gyerekkoromban is gyakran kijártam a Tisza-gátra és manapság is kisétálok. S mindig azt érzem, hogy Juhász Gyula itt írhatta a Tiszai csöndet. Minden díszlete itt a versnek. Egy időben még össze is keveredtek fejemben a dolgok, tények, s magam is híreszteltem, hogy Csongrádon írta Juhász Gyula a Tiszai csönd című versét. Persze, nem azt írta ott, hanem a Magyar nyár, 1918 címűt, amelyet akkor írt, amikor a helyi szociáldemokraták meghívására a munkáskörben előadást tartott. Ezzel keveredtem össze. De az én versem mégis a Tiszai csönd. Számomra a legszebb magyar vers. S számomra a legszebb magyar verssor pedig ez: „tüzeket raknak az égi tanyák”. Csodálatos hangulatú és erejű sor, csodálatos varázsú költői metafora. Tüzeket raknak az égi tanyák... Tudjátok, ugye, ahogy a szétszéledt tanyákban este gyullad egy-egy kis fény, egy-egy lámpa, egy-egy lámpa fölé hajol a tanítónő vagy apja (nagyapám), a bolgárkertész, úgy fönn az égen is, gyúlnak, pislákolnak sorra a csillagok: tüzeket raknak az égi tanyák. Nem tájban, e verssorban élek. Egy verssor a hazám. Jókai Anna ALAKÍTÓ TÁJAK A ^ JLhol eszmélni kezdünk: számunkra ott a szülőföld. Ahol az anyaggal való ütközést megőrzi elménk, ahová ínséges években visszaszáll az elbágyadt erő: ott a szőkébb haza. Ide szólít — ha öregszünk — az emlék, itt a gyökér, a konok, a megtartó, bár a növekedés, a gyümölcstermés mámorában föld és ég között kapaszkodóban ez a gyökér olykor elfeledett. A régi táj, a gyermekkor emléke először egy-egy szó csak, hangfoszlányok, néhány furcsa mondat, később kép, mély ragyogású színekkel, keret nélküli, végtelenbe olvadó panoráma. Végül zene, ismétlődő dallam, kísértő és kísérő dallam, kinek-kinek a sorsára szabott. Oldalunkon tarisznya: benne halálig tartó omlós pogácsa, vagy éles, torkot-gégét sebző, vállunkat az agyagig húzó kődarabok. Kinek-kinek, ahogy töltetett. De néha megtörténik a csoda: az átváltozás csodája, a kőből is táplálék lesz, osztható, alakítható, életben tartó energia. Megtanuljuk tisztelni súlyos köveinket, s alázattal működünk ebben a testet- lelket rendítő, megfejthetetlen, szüntelen áramlásban. Én is: ha író vagyok, így váltam azzá. A környezet, a nevelő táj és közöttem kora gyermekségem óta az igazában-oda-nem- tartozás érzete munkált. Mintha vendégként éltem volna ott, ahol éltem. Pedig törvény kötött, tudom már. Két helyütt növekedtem: a Józsefváros „fölfelé” kacsingató „jobbik” peremén, es a se falu, se üdülő jellegű Tábornokligeten, nyaranta. Ezért nem érzem magamat idegennek se vidéken, se városban, s ezért nem vagyok se vidéken, se városban kizárólagosan otthon. A dallam, amelyet őrzök és nyúzok, ezért szabálytalan, egy-egy hang megbicsaklik, látszólag ok nélkül felsír, a harmóniát megbontja. De legalább az enyém. Mögötte sorakozik gyermekkorom egész szövevénye, élményrendszere, fedezetnek. Az egyik vüág, a Kemény Zsigmond utcai, nincs már. A helyén marsbeh kráterek után egyenlakótelep. Ez az utca mintegy átvezetés volt a Józsefváros „sötétebb” részei és a „civüizáltabb” Baross utca között. Családom boldogulni vágyó, Vas megyéből feltört, de végül is kátyúba forduló akarásának végállomása. Anyámnak unokája lehettem volna, nővéremnek gyermeke. Egykori „szép lakásainkról” csak meséket hallgattam. Ez a Ke107
